Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Horpácsi Sándor: Történelmi perlekedés (Páskándi Géza: A sírrablók)
dolce Arno Fiesoie fölött az Inn az Alpokban Csornán a Keszegér” Lorraine Maguire, VIII.) Ami az identitás-válságot illeti (amiről már korábban is beszéltünk), arra alighanem nincs megoldás. Horváth nem is kínál ilyet, csupán néhány versben megfogalmazza prioritásait. Ezek néha csak ízlésbeli különbségek, például az „Ars poetic minima” a régimódi (fennkölt) honvággyal szemben így fogalmazza meg érzéseit: „úgy vágyódom haza / ahogy a tehén nyalogatja borját / anyásán szexuálisan / s ott vagyok honn / ahol a föld élvezi gyökereimet” (117 1.). De új verseskötetének méltatását legjobban talán mégis azzal fejezhetnénk be, ha idézzük a sorokat, amiket Vörösmarty hajdani intéséhez fűz, a tárgyila- gosabb (s ki tudja? talán szerencsésebb) Nyugaton élő magyarok szemszögéből: „Nem éppen rendületlenül s csak fönntartásokkal híve bölcsőnkért szívből köszönet de sírunkkal nem tartozunk” A tartozást a bölcsőnek, az anyanyelvnek Horváth Elemér már régen lerótta; lírája sajátos, erős szín a mai magyar költészet nagyméretű palettáján. (Orfeusz Kiadó) Gömöri György Történelmi perlekedés Páskándi Géza: A sírrablók Keserves olvasmány Páskándi Géza könyve. Szomorú mint a bibliai prófétáké, vagy a protestáns prédikátoroké (mondjuk Kecskeméti Végh Mihályé), akik átkozódva pereltek Istenükkel, aki elfordította (jóságos) tekintetét népéről. A téma történelmünk (egyik) legfájóbb sebe: Erdély. Az az Erdély (s ezért is oly fájó a seb), amelyről oly sokáig beszélnünk se volt szabad, nehogy „megsértsük a szomszéd érzékenységét”. Mi mindenkor jól tudtuk, hogy Trianon, a történelmi Magyarország barbár széttrancsírozása abszurd és igazságtalan volt. Abszurd, mert a győztes hatalmak olyasmiért „büntették” a magyarságot, amiben nem kevésbé voltak bűnösök az ítélkezők sem, s abszurd, mert ez a döntés nem békét teremtett Közép-Kelet-Európában, de évtizedekre elhintette a gyűlölködés, a revansvágyak és háborúskodás magvát. Mintha Franciaországból csak Orleans-t hagyta volna meg, Angliából Wa- lest, Németországból Bajorországot, (vállalva, hogy minden hasonlat sántít). Ez még akkor is igazságtalan és fájdalmas, ha ma már tudjuk, hogy Erdélyt nem Trianonban veszítettük el, hogy az elszakadás, leválás folyamata korábbra datálható. Páskándi Géza könyve — műfaja nehezen meghatározható — századunk egyik undorító abszurditásáról a román bolseo-fasizmus utolsó esztelen merényletéről, a falurombolásról „szól”. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, el kell mondani azt is, hogy az ötlet se nem új, se nem eredeti. Hasonló műveletet — lásd a tanyák lerombolása, a körzetesítés stb. — mi is végrehajtottunk, s azt sokkal kisebb nemzetközi visszhang, érdeklődés kísérte. A bolsevik osztogató-fosztogató állampárt, pártállam mindent jobban tudó, a népet felülről és akarata ellenére boldogító gesztusa ez. Deklarált célja a modernizálás, az erőforrások jobb hasznosítása, ám az igazi szándék és eredmény a társadalom atomizálása, a nyers beavatkozás az organikus fejlődésbe. Az állampolgárt meg kell fosztani a tulajdonától, el kell szakítani gyökereitől, hagyományaitól, hogy kiszolgáltatott, manipulálható legyen. A minta a sztálini „kolhozosítás” volt, népek millióinak kiéhezteté- se, elhurcolása, lemészárlása. A román ,conduca- tor tette azért kapott ekkora publicitást, mert ebben a folyamatban is anachronisztikus és kihívóan durva volt. Profánul szólva nagyon is kilógott a lóláb: a totalitalizmus és a sovinizmus. Mert igaz ugyan, hogy a saját népét is sújtotta (minden elnyomó egyszersmind rab is — ismerte föl Engels) — ám az igazi cél a „homogén” román állam megteremtése volt. Azé a homogén román államé, amely a fejedelemségek egyesülése óta csak fikció lehet, mivel több népet, nemzetiséget próbál — immár egy évszázada — egyetlen állatná gyúrni. A terjeszkedő, területrabló politika — konpenzálandó kisebbségrendűségi komplexusát — ideológiákat, elméleteket kreált, agyait ki, hirdet erőszakosan és „tudományosan”. A mindenkori Románia legneuralgikusabb pontja Erdély. Nem csupán azért, mert a nagyhatalmak diktátumával elnyert — hódított terület, de azért is, mert történelme, hagyományai miatt mindmáig idegen testrész, amely nem tudott szervülni Romániába. Két kultúra: a római —európai és a keleti—bizánci találkozott és ütközött mindenkor a keleti Kárpátokon belül és kívül. Anélkül, hogy minősítenénk ezeket a kultúrákat, szemléleteket, mentalitásokat, ma már megállapíthatjuk, hogy nehezen átjárhatók, egybe nem moshatók. Erdély még viharos évszázadaiban, Magyarország három részre szakítottsága idején is része az európai fejlődésnek. Elég le110
