Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Urbán Aladár: „Mi lesz belőlünk magyarokbul?” Széchenyi István a Batthyány-kormányban

szerint a gyakori kabinetülések és a minisztériumában tartott konferenciák mellett számos olyan kérdéssel kellett foglalkoznia, amelyek — ha országos érdekűek voltak is — gyakorlatilag a fővárost érintették. Ilyen volt a fegyvergyár és a hengermalom felszerelése, az országgyűlés üléstermeinek előkészítése, s mindenekelőtt a Lánchíd, a gróf nagy vállalkozása. A híd, Széchenyi gondolkodásában, lassan kétszeres szimbólumként jelenik meg: sikere vagy befejezetlensége egyszerre lesz az ország és saját sorsának jelképe.

Széchenyi természetesen nemcsak tárcájának ügyeit irányította, de aktív részese volt a kormány politikájának, legalábbis a minisztertanácsban arról folyó vitáknak. Csatlakozása Batthyány minisztériumához korántsem jelentette, hogy feladta minden előzőkben hangoztatott véleményét vagy fenntartását. A forradalmi változást „magasabb hatalmak” művének tekintette, s Naplójában nincs nyoma, hogy sajnálta volna Metternich bukását. Egyetértett a kabinet többi tagjával abban, hogy az osztrák kormány jogtalanul követeli azt, hogy az államadósság kamatainak törlesztéséből az ország is részt vállaljon, holott ez Bécsnek szinte létkérdés volt. Ugyanakkor minden olyan lépést ellenzett, amely tovább élezi az osztrák—magyar viszonyt. Az volt a véleménye, hogy most kell védelmet nyújtani a minden oldalról fenyegetett uralkodóháznak. Ezért elítélte a kormányzás kezdeti hónapjaiban minden lényeges kérdésben egyetértő Batthyány és Kossuth politikáját, mivel azt kockázatosnak tartotta. Az volt a véleménye, hogy csupán „szemtelenségük” hozhat sikert, mert annak más alapja nincsen. A minisztertanácsokon vállalta a figyelmeztető, a békítő szerepét, amiért — Naplója szerint — több ízben gyávasággal vádolták.

Széchenyi pesszimista alkat volt, s idegrendszere az átlagosnál sokkal érzékenyebb. Május végén, amikor a király menekülését követő újabb bécsi megmozdulásokról, az itáliai harctérről és a hazai délvidéki szerb mozgalmakról nyugtalanító hírek érkeztek, már így írt Naplójában: „közeledik a véres dráma kifejlete”. Június elején a titeli csajkások lázadása, majd Pünkösd vasárnapján a pesti Károly laktanyába szállásolt olaszok zendülése okoztak izgalmat. Az egyre feszültebb politikai légkörben Széchenyi már magát tette felelőssé a reformmozgalmat követő forradalommért. Két nap múlva, június 13-án ezt jegyezte fel: „Vég nélküli szemrehányásokat teszek magamnak, amiért 1825-ben felléptem az országgyűlésen. Én vagyok az oka, hogy Kossuth és Batthyány így felvetődhettek. Isten bocsássa meg nekem!”

A horvát—magyar ellentétek március végétől, Jellasics sietve történt kinevezésétől beárnyékolták az osztrák—magyar viszonyt. Batthyány június elején elérte ugyan, hogy az Innsbruckba menekült király felfüggesztette hivatalából a bánt, de ezt a rendeletet nem lehetett végrehajtani. Június végén pedig az osztrák kormány valójában a horvát mozgalom mellett foglalt állást, amikor jegyzékben követelte, hogy a magyar fél rendezze a polgárháborúval fenyegető feszültséget, mert különben „az előírt semlegességet” is kész Magyarországgal szemben felmondani. A Batthyány-kabinet álláspontjának ismeretében Széchenyi már ekkor világosan látta, hogy a bécsi kormány szövetkezik ellenünk a horvá- tokkal. Fenyegetettségi érzését óriásivá növelte, hogy július 18-án a Lánchíd utolsó láncának felfüggesztésekor szerencsétlenség történt, s a leszakadó lánc az egyik hajón tartózkodó Széchenyit és kíséretét a vízbe sodorta. Naplója szerint ebben a Végzet, a Nemezis ujját látta: „Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állani.”

Az időközben megnyílt országgyűlés kezdetén Széchenyi bízott abban, hogy a kormány- párti többségből sikerül egy erős, a mérsékelt politikát támogató, szervezett pártot létrehoznia. Ebben csalódnia kellett, mert sem Batthyány, sem Deák nem akart pártot szervezni. Amikor az országgyűlés az udvarnak az itáliai hadjárathoz a segélyt csak komoly feltételekkel szavazta meg, július 21-én Széchenyi le akart mondani. Érve az volt, hogy nem marad olyan kormányban, amely „romlásba dönti az országot”. Minisztertársai meggyőzték, megnyugtatták, s maradt. De véleménye nem változott: ha a bánnal nem sikerül kiegyezni, „felfalnak bennünket a horvátok”. Batthyány ezt követően utazott Bécsbe, ahol végeredményében sikertelen tárgyalásokat folytatott Jellasics bánnal. A miniszterelnök visszatérésekor ez nem volt világos. A kezdeti bizakodás azonban rövidesen

65