Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Lukácsy Sándor: Széchenyi és Vörösmarty

Az Előszó ban áll a didergető sor:

Most tél van és csend és hó és halál...

Ezt a csendet hallotta Vörösmarty — bámulatos költői anticipációval — már 1827-ben, drámája, a Salamon király írásakor:

Mint halál határán Mindenfelé csend s hallgatás vagyon;

Gondatlan arcot nem látok sehol.

Nehéz lecsüggő fejjel jár az ősz,

És apja gondját látván, a fiú Nem mer vigadni, félre andalog.

Párták alatt szép hölgyek arcain Némán, setéten ül a félelem,

S a bús mosolygás sírni láttatik.

Dal nélkül állnak hősi csarnokok . . .

Ugyanezt a csendet hallotta a döblingi fogoly: „Iszonyatos csend lepte el az országot. Számtalant hóhér döntött nyugalomra. A honban megmaradtak és bujdosók, leverve, lesújtva, ugyan mit mondhattak volna? A börtönök falai között elhalt a panaszok hangja, és a számkivetett megtört szívek kínszavait elhordta a játszi szél.”

A szavak, az expresszió, a hangulat hasonlósága feltűnő, de a filológiának itt már nincs tennivalója. Az élmény volt közös. A két nagy férfi szellemi rokonságának ez a legfőbb bizonyítéka.

58