Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában
ha nem is menedzselni — az csak néhány kirakatmüvésznek jár —, de immel-ámmal támogatni. Azóta, a valamivel több mint tíz év alatt a korosztályi nemzedék fellazult, így a fényképészeké is széthullt alkotótagjai összességére vagy kisebb csoportokra, többségük beépült a hivatalos és a margón vegetáló kultúra-darabba. Ez a folyamat mindenekelőtt a fényképészeknél következett be, ha nem is vérveszteség-botrányok vagy művészpatáliák nélkül. A tendenciát gyorsították a korosztályi halottak, s gyorsította, hogy hozzánk is begyűrűzött a máshol régóta ismert intermediális műfajok többsége, ismertekké váltak az alkotások, felfrissítve ezzel a meg-megrekedő alkotói periódusokat, munkásságokat. Az előzőekből is látható, hogy sok a fals és mennyi a torz, mennyi a szabálytalan az elmúlt évek művészet-környezetében. Hogyne lenne akkor még megannyibb a mindenna- piságot hagyományosan legjobban kiszolgáló fotográfiában. Szabálytalan helyzetben vannak a mai magyar fiatal fotográfusok, olyannyira szabályos’ korba, viszonyrendszerbe, művészeti hierarchiába nőttek bele a hatvanas évektől. Hiába volt (van) számos kis és nagy stúdiójuk, érdekvédelmi szövetségük; helyek, ahol rendszeresen vagy esetlegesen kiállíthatnak: ők maradtak azok, akik tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt voltak; afféle berobbanó fenegyerekek — a textilesek után! — a korai képzőművészeti Mzéletbe, s mindenbe beletenyerelő, semmi sugallt értékrendet el nem fogadó idétlen suhancok. Mert — éppen a turizmus fellendülésével — nincs már olyan európai és nem európai ország, ahol a könyvkiadás legnagyobb hasznot hozó része ne éppen a képalbumok garmadájának kiadása lenne. S azok a fényképkönyvek jelennek meg Görögországban Athénről, vagy Delphoiről, amelyekre „valami” fiktív, félművelt, agyonmanipulált látású, érzékelésű turista vágyódik — a könyvkiadó és a könyvet készítő fotográfus szerint, s azok a fotóalbumok jelennek meg Magyarországon is (néha éppen pl. bemutatva Görögországot), amit holmi csökött ízlés országunkról vagy más országokról, és a lakosokról eladhatónak, keresettnek hisz. Minket monarchia-beli sárgák, békebeli fehérek és ultramarinkékekkel agyonszínezett egű falusi libalegelők, rúzspiros háztetőjű s olaszos hangulatú sikátorok, répásszekerek, a szélben önfeledten szörföző, dagadozó izmú fiúk — akik körmeinek széle fekete —, mutatnak be. Intézményesítetten igyekszünk valami hamis képet adni mind a dokumentatív tájfotókkal, városképekkel, mind a lelágyított-szentimentális hangulatfelvételekkel. És a központi kiadókat — hányról lehet szó! — néhány, egyébként szakmáját mesteri fokon gyakorló, technikában tökéletesen járatos, eszközökkel intézményesen felszerelt középkorú vagy idős fotós látja el munkával. Nem is az előbb vázolt sematizmusuk jelenti a veszélyt, hanem a már-már tettenérhetetlen érdekkapcsolatok. S kiadóink évről évre ontják a drágábbnál drágább, külföldi, ritkábban magyar vásárlókra sózható szuvenírkönyveket. Nem kétséges: ezek az albumok kellenek, a nyugatias ízlést kiszolgálják — legalább is azon nyugatiakét, akik hozzánk ellátogatnak, s akikkel mi kapcsolatot tartunk. De arra nem alkalmasak, hogy a fotóművészet, s éppen a mai magyar fotóművészet állását, belső területmegosztását, ha csak részben is, megmutassák. Félreértés ne essék, bizonyosan különösek ezek a könyvek — a baj velük, hogy nem magyar szemmel, nem magyar kamerával készülnek! S hogy mellettük szinte nem jut hely, papír, pénz, talán még szándék sem a másnak. Pedig a könyvkiadók ontotta jelenlegi szuvenírkönyvek többségének nincs helye már a fotóművészetben, mert azok leginkább alkalmazottnak mondhatók. A szabálytalan helyzet sajátos viszonyt hoz létre. A fotográfiával foglalkozó ifjak messze elkerülik — s ugye, ők ma már harmincöt-negyvenöt évesek! — a hivatalosnak tartott fényképészeti műintézményeket, a gyűjtemények se nagyon keresik őket; kölcsönösen nem vesznek egymásról tudomást. Ilyen szakadás nem egyszer történt már valamelyik művészeti ágban — most éppen a kisplasztikában; — igaz, akkor rendre generációs ellentétekre igyekezett visszavezetni okos művészettörténészeink valamennyije a helyzetet. Ma azonban nincs generációs probléma. Azon a szinten, ahol kimutatják, bizonyára nincs. Az ötvenes-hatvanas években egy-két alkotót kivéve, nem teremtődhetett számottevő nemzedék, nem vált ki sikerekre méltó fotográfus; a jelentős eredmények éppen az elmúlt tizenöt évben születtek — a nagyközönség az elődök munkásságához hasonlóan ezekről sem vett (vehetett) tudomást. De úgy látszik, hogy ismét megszűnőben van a korábban teremtődött 79
