Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában
progresszív magyar fotográfia. S úgy, hogy valójában — az egészségtelen, (mert belterjes) műkritika miatt — nem is dokumentálódik. A helyzetért nem a műveket létrehozók a felelősek; ők az összes elismerés ellenére nem kapták meg azt az államilag biztosítható terepet, ahol vagy kiteljesíthették volna magukat, vagy egyszerűen megbuknak, s hamar eltűnnek a süllyesztőben. Az a néhány idősebb kolléga sem felelős, aki csupán ritkás, de nagy jelentőségű albummal lehet jelen a magyar fotográfiában. Eredmény, hogy évente számos kiállítás-lehetőség van, köztük országon túli rangot is kivívók (Miskolc, Fotógaléria, Budapest Fotóklub — Országos fotóművészeti kiállítás; Esztergomi Fotóbiennálék; Helikon Galéria, Budavári Palota; Nemzeti Múzeum, Országos Fotótárlat, vagy pl. a pécsi Focus-csoport anyagai vagy a Dokumentum-csoport vándorkiállításai), de sikertelenség, kudarc az, hogy az ezeken a helyeken is előkerült alkotók legfeljebb a szakfórumokra kaptak belépést, s a szaklapokban néhány mondatnyi elemzést. Holott: a hetvenes évek magyar művészeti átváltozását (a fotóét pl. a Műhely ’67 — valódi fekete-fehér, grafikusan stilizált világával) velük lehetett volna legkönnyebben bevezetni az országban, előkészítve ezzel a kevésbé populáris változatainak megismertetését. A szakkritikusok szerint „helyzetben” van a hazai fiatal fotográfia. Van művészeti águkat népszerűsítő (és drága) szaklapja, magas folyóirata, s vannak a „művész”fotók részére időnként mái művészeti, elsődlegesen irodalmi folyóiratokban fenntartott helyek (pl. mint illusztráció), nem beszélve a szocio- és dokumentarista hajlammal megvertek közléskényszeréről: munkáikkal tele az ország megannyi napi- és hetilapja, és ilyen tárgyú könyve. Hát akkor van-e közlési lehetőségük, megnyilvánulási módjuk a befogadók előtt, vagy nincs? Persze hogy van: csak egyik sem olyan, amelyekben ezek a harmincas-negyvenesek magamaguk szabnák meg a feltételeket — pl. az oldalpárok kialakításánál, a méretnél; vagy hogy szabad-e léniák között közölni egy szegélytelen felvételt. A fotósok többsége a kiállítási lehetőségeket sem tudja megteremteni, néhány hétre elorozni a kongó üres termeket: lévén, a kiállítások rendre holmi rendezők által kinyilvánított ízlés szolgálására, s nem az alkotók munkáinak bemutatására jönnek létre. Nem más ez, mint a fotográfia nyomorúsága; kiszolgáltatottságában fotós legyen a talpán az, aki esélyt, lehetőséget tud teremteni magának — és másoknak. Ez valósult meg a Gera Mihály és Török László összeállította 26. József Attila Kör füzetekben. Kényszerpályát futott be az a huszonegy fotós is, akik egy számos tagból álló, és több csoportot — talán nevezhető stíluscsoportnak, iskolának is — képviselve, 21 fotográfus címmel, kiadtak egy árában és kivitelezésében reprezentatív antológiát. Kényszerpályájukat a már jelzett okokon kívül az mutatja, hogy könyvük a fiatal irodalmárok, íróemberek által, több éves keserves harc után, megalázó procedúrák közén létrejött sorozatban jelent meg. Bár e sorozatban már kiadtak egy fotóalbumot — idősb kollégái rosszallását erősen kiváltva — Török Lászlótól —, Módosulások címmel, megjelent Lábass Endre vegyes műfajú kollázskötete, és Bódy Gábor két filmforgatókönyve csakúgy, mint néhány kísérleti vizuális munka. Nincs hát baj: végre, a hosszú évtizedek után olyan magyar könyvsorozat született, amelyben hangsúlyos helyet kaphatnak a kísérleti — vagy szabálytalan — munkák! Külön öröm, hogy a felszabadulás utáni magyar művészetben először, különböző műnemekben dolgozó fiatalok és kezdők hajlandók, ha kisebb-nagyobb megszorításokkal is, de együttesen föllépni. Ebben nem kis szerepe lehetett a könyvsorozat szerkesztőbizottságának, első felelős szerkesztőinek. Ma is dicséretes a sorozatkészítők felismerése, hogy a századvég részben a határművészeteknek teremtett kedvező alkalmat, hiszen az egymás területére átszármaztatott jelek jelentéstágítóak, ha csínján bánnak vélük, a mindenkori konkrét műben. Másrészt egyszerűen tarthatatlan, mi több: művészetellenes az a helyzet, ha a különböző művészeti ágak egymás ellenében igyekeznek érvényesülni. S ki is lehet őket egymás ellen játszani. E sorozat szűk keresztmetszetűnek bizonyult ahhoz, hogy az összes érdeklődésre tartó irány, szándék, netán egyszerű, de mégis megvalósítandó ötlet bekerüljön. Ezt feloldhatná 80
