Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában
Géczi János A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában „A fotó a huszadik század halotti kultusza. Maradásra bírja a menni készülőt; megidézi a halottakat; folyamatos érintkezést biztosit az elmúlttal és megváltozónál. Semmilyen cselekvés nem ér véget; semmilyen káprázat nem tűnik el nyomtalanul; minden ami a fényképezőgép lencséje elé kerül, valósággá válik vagy valóság marad.” (A fotó, mint képzőművészeti médium — részlet Hajas Tibor —Beke László—Vető János szöveg és akciójából Ganz Mávag Művelődési Központ, 1976.) „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.” Paul Klee-Á. JLvalóság határait a nyelv határai adják meg. Ez a wittgensteini megállapítás persze nemcsak a köznyelvre, hanem a tudományos nyelvekre, a művészeti nyelvekre is vonatkozik. Tehát: a fényképészet határait a fényképészet nyelvi jeleinek tágassága, megteremtő- dése és önmegvalósulása befolyásolja mind a szolgáltató fotográfiában, mind a publiciszti- kus és az autonóm művészi fotóban. Persze a művészet is valóság, ugyanúgy, mint a műalkotások (végső esetben éppen oly teremtett valóság, mint a tudomány vagy a köznapi nyelv, csak éppen más a leképezési érvényessége), és az autonóm művészeti fényképészet is, a művészet egyik legnagyobb területeként manapság önteremtő. Szinte lehetetlen előre megsejteni, netán kimondani, hogy mikor és miből teremt valami megkerülhetetlenül újat. A század első kétharmadának, különösen kezdeti szakaszának magyar fotográfiáját világszerte megbecsülik és tudomásul veszik: a dokumentumfelvételek, a zsánerképek, a piktúrától ellesett csendéletek, tájbemutatások számos követőre leltek (akkor is, most is, külhonban és itthon egyként). De 1948 után riportfotóra szűkült le a világ szeme elé tárható fényképészet, hogy majd a hatvanas években, az immár középkorú vagy idős alkotók teljesebbé tehessék életműveiket. Összezavarodott az értékrend. A hetvenes évek elején egyetemi klubokban, művelődési házak amatőr szakköreiben kezdett kialakulni — spontán, néha meg az országba be-bejutó külföldi katalógusok, albumok, beszámolók hatására — a más, és az elődök többségét, de a közfotózás teljességét mindenképpen tagadók két-három korosztálya összetömörült. E magról később a legfiatalabb rész levált, de tagjai — ez oly szokatlan akkor — egymással kapcsolatot akarnak tartani. A hetvenes évek végére a korosztály nemzedékké válik. A fiatal lírikusok ( az Arctalan nemzedék tagjai) és az új filmesek (a Balázs Béla Filmstúdió munkatársai) törekvéseivel párhuzamosan, velük szinkron; lassú változás kezdődik a lírában, a mozgóképi művészetben, a fotóban, amely néhány év alatt felgyorsul, s a nyolcvanas évek elejére kitermeli magából az ország közfigyelemre számottartó alkotóit. Nemzedékváltásról nem volt, s nem lehetne szó még ma sem — lévén kultúránk továbbra is monolitikus ideológiájú, nem viseli el több irányzat egyidejű hatalmon létét —; de letagadhatatlan, hogy nemzetközi rálátással inkább rendelkező, s nem kizárólagos nemzeti művészetet létrehozni akaró, több művészeti ágban kialakult korosztály került abba a helyzetbe, hogy a hivatalos fórumok, lapok, majd az egymás után alakuló stúdiók/körök jobb híján kénytelenek voltak valamennyiüket 78
