Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Demény János: Veress Sándor két levele Molnár Antalhoz
dolgoztam Hegedűversenyemen, amely a hilversumi rádióban Végh Sándorral fix dátumra le volt kötve. Éppen elutazásom előtti este kaptam az erről szóló értesítést, s így abba a fura helyzetbe kerültem, hogy — miután az utazást már elhalasztani nem lehetett — az egész itt töltött több mint három hetet az igen romantikus, de meleget bizony egyáltalán nem adó, csak hihetetlen mennyiségű szenet fogyasztó „open fire” mellett fagyoskodva s körmölve és Londonból semmit nem látva éltem át. Január közepén azután átrepültem Hollandiába, ahol az I.S.C.M. rendezésében Végh Sándorral három koncertünk volt, Amsterdamban, Utrechtben meg Hágában. A Hegedűversenyen kívül új zongoradarabjaimból mutattam be egy sorozatot meg Bartóktól, Kodálytól játszottam. Kezem, ha nem is tökéletesen jó még, rengeteget javult az utóbbi időben s különösen bizonyos fajta dolgokra tökéletesen használható. És főleg az jó, hogy most már nem tapogatódzom olyan sötétségben, mint az elején. Sok keresgélés és próbálgatás után rájöttem, hol a hiba, s így legalább gyakorolni tudok, csinálván bizonyos speciális technikai exersiseokat. Nagy munka volt, míg idáig eljutottam, hogy quasi érezni tudjam s egymástól függetleníteni minden izmomat, meg hogy lazán bírjam őket tartani bármilyen gyors és erős játék közben is. Ami még hiányzik, az egy fürge ujjtechnika elérése, de remélem, hogy ez már nem technikai probléma többé, hanem csak bizonyos idő és gyakorlásmennyiség kérdése. De visszatérve Hollandiára, Amsterdamban volt még két fellépésem. Egy a Musieklyce- um meghívására, ahol egy ottani hegedűssel Szonátámat játszottam el, egy másik pedig az amsterdami magyarok rendezte Magyar Bál estjén. Eltekintve zeném jó fogadtatásától is, rendkívül jól éreztem magam a hollandusok körében. Élveztem rendkívüli vendégszeretetüket s kedvességüket, s azt a nyugodt, politikamentes légkört, amit Közép-Európában már csak hírből ismer az ember. Marakodnak ugyan ők is, de ezek az acsarkodások oly nevetségesek a közép-európai súlyos sorskérdések mellett. Van a parlamentjükben vagy kétszáz különféle vallási párt, s mivel úgy látszik, nincs nagyobb gondjuk, a reformátusok emberibb embernek tartják magukat a katholikusoknál s viszont. Ámbár néha ez a szenvedélyes vallási villongás egész komoly formát ölt, ha nem volna mégis — legalább a külföldi szemében — inkább nevetséges. Van pl. három rádiójuk. Egy katholikus, egy protestáns meg egy szocialista. Mármost, ha valaki egyszer az egyikben játszik, soha többé a másik kettőben nem léphet fel! így jártam én is. Játszhattam volna a katholikusban, de mivel mégis legjobban az általános (szocialista) fizet, mindenki azt tanácsolta, várjam meg, míg ott léphetek fel. Ott viszont nagyon tele van a műsor, s valószínűleg csak áprilisban kapok terminust. Ezek azonban mégis helyi jelentőségű dolgok. Az emberek tele vannak művészettel, valósággal együtt élnek régi festőikkel. Kis falu parasztházában (persze nem a magyar paraszt értelmében!) Rembrandt-lenyomatot találtam a falon, s ami még fontosabb, tudták is, hogy a Rembrandttól van. Élveztem gyönyörű múzeumaikat s gyönyörűséggel hallgattam a Concertgebow zenekar tökéletes játékát. Azt hiszem, ez a zenekar Európa legjobbja. Hallatlanul szerencsés módon vegyül benne a franciás, nyugat-európai „átlátszó” hangzás, meg a német (ami pl. Brahmshoz nagyon kell) vastagság. Ennek az eredménye aztán, hogy mindenféle zenét egyforma tökéletességgel szólaltatnak meg. Mengelberg mellett van egy egészen kitűnő fiatal karmesterük, van Beinum, akinek nagyon tetszett Hegedűversenyem meg Végh elsőrendű játéka, s jövőre műsorra tűzi darabomat. Ami azonban Hollandiában is, meg itt is talán legjobban megkapott, az az a végtelenül komoly, felelősségteljes, áhítatos „Haltung”, ahogy közönség és szakemberek egyaránt zenével, művészettel szemben állanak. Ez az, ami otthon úgy látszik, végleg kiveszett az emberekből, pedig ez mindennek az alapja. Egyelőre nem tudom meg, meddig maradok itt. Permitem 19-éig szól, s ha meg bírom hosszabbíttatni, ülök amíg lehet. Angliával úgy van az ember, hogy az első hetekben szökne meg, annyira más minden, mint egyéb „normális” külföldi országban. Aztán, ha rájön az ízére az itteni életnek s megszokja ezeket a fura, kedves embereket, nem bír elszakadni tőlük. Szerencsések azok, akik itt élhetik le életüket — de nem mint külországiak, hanem 74
