Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Demény János: Veress Sándor két levele Molnár Antalhoz
mint angliusok. Mert azért bennünk mégis ott ég az örök nosztalgia a magyar róna után s az ázsiai ember örök harca Európával. A Nagyságos Asszonynak kézcsókomat jelentve, szívélyesen üdvözli Veress Sándor II. 76. Lancaster Avenue, West Dulwich, London, S.E. 27. 1939. május 20. Szeretett és igen tisztelt Barátom! A késedelem, amivel levelére felelek, nem áll arányban az örömmel, amit kedves soraival okozott nekem. Hanem az idő itt úgy szalad, hogy az ember csak akkor veszi észre múlását, mikor a jóbarátok írásait újra olvasván, megdöbbenve látja keltezésüket. Most legelőször is szeretném megköszönni kedvességét az Anyámhoz intézett telefon ügyében. Ez megint olyan helyzet, hogy az ember nem tudja, mit tegyen: hagyja itt a félig sült halat, szaladván haza, hogy a horog körül úszkálót igyekezzék megfogni, vagy bízza a jószerencsére, hátha megeheti az ittenit is, s kifoghatja a hazait is utána. Egyelőre kénytelen vagyok az utóbbit cselekedni, mert ha akarnék sem indulhamék haza. E hó elején kérvényezett új permitem még elintézés alatt áll, s útlevelemet a Home Office addig nem adja vissza, míg a döntést meghozzák. Mivel azonban már jelezték, hogy tartózkodási engedélyemet szeptember l-éig meghosszabbítják, remélem, legkésőbb a jövő hét végéig passzusomat visszakapom. Ettől eltekintve, a félig sült hal is izgat némileg. Az angolok köztudomású lassúsága folytán tulajdonképp csak az utóbbi két-három hét óta mozdultak meg dolgaim kissé. Néhány zenekari kompozíció előadására vannak komoly kilátásaim, de hogy a megegyezés végkép létrejöjjön, szükség van még néhány hét itt-töltésére. A kiadónál (Bosey & Hawkes) is jól haladnak a dolgok, de persze még jobban menne, ha a nyúlfarkbajszú sógor már végre észre térne, s nem tartaná állandó bizonytalanságban s feszültségben ezt az őszintén békességre vágyó népet. All minden üzlet, így a zenekiadási üzlet is. Pechemre, az első szerződést épp az új zongoradarabokra ajánlotta fel, amelyekkel már kötve vagyok tavaly óta Rózsavölgyinél — ő viszont húzza-halasztja a dolgot. Most próbálkozom, hátha megszabadulhatnék tőle valamiképp. Hogy azután valami biztosabb otthoni kereseti lehetőség - mint amiről szó lehetne - végre révbe juttatna, azt mondanom sem kell. Szerepet játszik ebben az a bizonyos örök nosztalgia és - mint jól írja - Keletből-Nyugatból összerakott, bonyolult lelkiség, mely oly nagyon sajátunk. Mindamellett, közben megszerettem ezt a világot. Nem is a várost, amely talán a világ legcsúfabb városa, borzalmas pallérstílusban, összevissza épített házainak tízezreivel, hanem a benne lakó népet. A kontinentális embernek sok mindenről hibás fogalma van, így arról a bizonyos „angol hidegség”-ről is, aminek épp a fordítottja igaz. Sehol annyi melegséggel, közvetlen emberiességgel, közösségérzettel nem találkoztam, mint itt. Határtalan a nyíltszívűségük és segíteni vágyásuk, a forgalmi rendőrtől kezdve fel egészen egyetemi tanárig. És csudálom fegyelmezettségüket, mely nem propaganda s dresszúra eredménye, hanem kitűnő pedagógiájuké, s mely ennek folytán a legnagyobb szabadság s függetlenség forrása. Csak egy bajuk van: nem ismerik a közép-európai problémákat (a „splendid isolation” még mindig ott él a néplélek mélyén) s innen ered alapjában hibás (és talán már nem is javítható) politikájuk, folytonos „hali-faxnizásuk”. Sok-sok gyönyörű napot töltöttem múzeumaikban. Régi szerelmem, a flamandok, itt új táplálékot nyert, a National Gallery gazdag németalföldi gyűjteményében. A vagy nyolc- teremnyi korai olaszok szédületéből pedig a Tate Gallery csudálatos francia impresszionistái (közben volt egy rendkívüli Cézanne kiállítás!) keltik fel az embert. Hiába, ha egy világbirodalom a pénzét effélékbe is fekteti ilyen mértékben, sok mindent meg kell neki 75
