Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 5. „Szerepek, kacatok. Ledobni a maszkokat!”)

A reformkorszakok egyik labirintuslehetősége az, hogy miközben integrálják, egyben meg is változtatják a saját logikájuk, céljuk alá rendelt, eredetileg azonban más töltésű gondolatokat, folyamatokat. Visszaálmodnak valamit beléjük önigazolásként és energiaforrásul. Ebben a metamorfózisos rövidrezártságban önmagukat is, a jövőjüket is eltorlaszolják attól, hogy egy adott esemény, jelenség vagy éppen múlt kapcsán hiteles hosszabb távú tanulságok születhessenek.

(Munkajegyzet egy készülő könyvhöz, 1991. május 16.): 1815. I. Ferenc diktatúrájának mélypontja. Háttérben az alakuló Szent Szövetség; szilánkokba törnek a sorsok, a lelkek. Eltorlaszolt kiutak, zsákutcák; igazodás, kitörésvágy, a hazavesztés, egzisztenciavesztés; sodródások, fölkiáltások, elakadások. A jobbak kudarca, reménytelensége, visszavonulása. Az egymást gyalázások, egymást árulások, olcsó karriervágyak. Két évtizeddel később még a reformer Kölcsey is eliszonyodik ettől a közélettől Pozsonyban.

Katona már a sirban, mikor játszani kezdik az 1815-ben írt Bánk bánt. Negyvennyolcra a reformgondolkozás desztillálja belőle a nemzeti nekibuzdulás, függetlenségi vágy alapművét. A léte mélyére taszított, meghasonlásba—tehetetlenségbe—őrületbe szorított ember helyzete, kondíciója, lelki-érzelmi reflexei másfél évszázadon át, mint a nemzeti büszkeség és elszánás, a reformeszme világára hangolt kondíciói reprezentálódnak a közszellemben, a színházban. Bár a nagy színészek és a nagy rendezők észreveszik, hogy „valami nem stimmel”. Elterjednek a mű „hibáiról”, „logikátlanságairól” szóló teóriák. Ez a vita mindmáig lezáratlan. A probléma magja: a restaurációs korszakok olyan lelki-érzelmi-szel- lemi reflexiókat hívnak elő, amelyekben széttörik az emberi egzisztencia; a reformkorszakok kohéziói dúsak, kiegyenesítőbbek. A Bánk bán egy más dinamika lényegét mutatja, mint amelyik a zászlójára tűzte és másfél évszázada lobogtatja, egyben megfosztva utókorát azoktól a tanulságoktól, felismerésektől, amelyeket a dráma sugall.

Nem ritka eset (és ez tanulságos a magyar történelem, a politikai élet mentalitásvizsgálatában), hogy valójában restaurációs törekvéseket vezetnek elő reformköntösben. Példák találhatók erre bőven a harmincas évekből, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évekből. A közép- és kelet-európai kisnemzetek huszadik századi történetében az egymást váltó kurzusok oly gyorsan cserélődnek, az új hatalomszerkezetek váltakozásaiban oly rövid az intervallum, hogy a mélyben még élnek a letűnő rendszer előtti érdekek, eszmék, mentalitások. A színre lépő új politikai csoportosulások, mint új érdeket, „reformeszmét” valójában az ilyen ósdi restaurációval felérő korábbit is integrálnák; ezzel zavarossá, folyamatosan konfúzzá teszik az új színrelépéseket. Ma is.

Vekerdi László remek eszmefuttatást rögtönzött nemrégiben Székesfehérvárott arról, hogy szerinte az utóbbi esztendők reformkorszaka után ez az év már a restaurációé. Közbevetném: az előző rendszer reformjának finisében nem volt

50