Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 5. „Szerepek, kacatok. Ledobni a maszkokat!”)
már annyi lendület, hogy „helyezést” tudjon vele önmagának biztosítani Ugyanakkor (valóban) a mai kormányzásban máris megjelentek a restaurációs elemek. A régi lehetetlenülések és az új útvesztők együtt hatnak. Ez pedig lecsapódik az individuális helyzetekben, a sorsokban, a viselkedési formákban. Az írót ez érdekli (miközben a szélzúgás, ama „tengermormolás” szakadatlan). Van itt néhány esemény. Lám, miféle mentalitások terjednek el. Látható például, hogy a politikai palettán a koalíció szavazógépezete egy olyan komputerre emlékeztet, amelybe nem is olyan régen táplálták be a programot, ám az eredmény, amit kidob magából, máris időszerűtlen. Magyarországon ma az egész koalíció működését — (s így a parlamenti döntéseket) egy, a Mikszáth tollára kínálkozó közepes alatti képességekkel rendelkező, az elmúlt rendszerben anyagilag zavartalanul fölhízó ügyvéd határozza meg. A miniszterelnök abban a tudatban él, hogy a három koalícós párt marionettjátékát ő irányítja, holott minden a parlamenti szavazattöbbség biztosításának rendelődött alá. Bárki lehet bárki, és tehet akármit a koalíción belül, a lényeg a közös szavazás. Ebben a szavazathajszában fölszámolódon: a miniszterelnök saját pártjának nyolcvannyolc—nyolcvankilences reformmentalitása, elidegenedett a kormányzattól a magyar értelmiség legjobbjainak jelentős része; közben a miniszterelnök rálépett arra az útra, amelyről Bibó már régen és alapvetően (sokunk által elemezve, inclusive Antall József korábbi tudományos teljesítménye) kimutatta, hogyan hozza létre a hamis helyzeteket és a fordított kiválasztást. Mi a hatása ennek egy olyan történelmi időszakaszban, amikor a kontraszelekcióval és az azt előhívó fordított helyzetekkel való leszámolás nélkül (megintcsak) nincs esély a zsákutcából való kijutásra? Érdekes, amit Lengyel László ír, hosz- szabban idézem: „Az új pártmunkások, kormányzati férfiúk jelentős része szinte fizikailag kapcsolódik a miniszterelnökhöz: rezonál gesztusaira, figyeli morgásait, helyesel nagy mondásaira. Antall József önironikus, tiszta eszű ember, politikus, szófüzérekbe bomlott, játékokba szerelmes, bírálatot nem tűrő miniszterelnökké vált. Le Sage írja a Gil Blas-ban. A püspök, ez a kitűnő szónok arra kéri Gil Blas-t, szolgáját, hogy ha érzékelné a szónoklatán a szellemi megbicsaklást, azonnal jelezze, mert akkor visszavonul a szószékről. Agyvérzés éri, s a betegség utáni szónoklat szapora, ám semmitmondó. Gil Bias a harmadik után mer csak óvatosan szólni: mintha nem lett volna annyira jó. Nem hittem volna, hogy az ellenségeim szolgálatába szegődsz, vagy megbolondulsz. Takarodj! — kiáltotta a püspök. Kutatom Gil Blas-t a szememmel. Nem jár a parlament folyosóin.” A visszatérő történelmi amnézia a nagyobb folyamatok összefüggéseiben értékelendő. Nem a nevetséges-alpári ágálásaival, hanem egy unos-untig ismert, a koalíciós munka nívójának lefelé tartó mutatóit meghatározó alakként lett a determináló, (ahogy ebbe a hamis helyzetbe maga is belecsavarodó szegény Csengey Dénes nekem még tavaly elnevezte), a „rózsadombi ügyvéd”. Tegnap Cseh Tamás jelent meg a TV-ben. Egy régi dalt énekelt (Koncz Zsuzsával), meglátod, rendbe jönnek még a dolgaink, lesznek még szép napjaink. De nem volt a hangjában fény. Nem akarta, hogy legyen. Nem hívott valahova, csak 51
