Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 5. „Szerepek, kacatok. Ledobni a maszkokat!”)

a „vallomások az öklendezésig” után a kutak eliszaposodása. Meddőhányók. A személyiséggel szembeni csalódottság, reménytelenség, közömbösség. Önmagunk, gondolataink, lehetőségeink mérhetetlen megunása. Közelebbi (politikai) falrendszerek áttörése után históriai-metafizikai falmonstrumok.

Májusi idézet Mészölytől: „Tegyük, ami a dolgunk, hallgassuk a tenger mormo- lását.” Mészöly a módszer mestere. A megcélzott példás kontroll (önmagunk felett) elvezethet a magunk mindennapos felülvizsgálatának technikájában a világfelülvizsgálathoz. Az izzasztó az, hogy közben eddigi egész reflexiós apparátusunk felülvizsgálatával juthatunk csak hiteles észlelésekhez.

Itt lép be a korszakforduló problémája. Több nemzedék is túljutott sorsa lehetőségein (abban az értelemben, hogy a lehetőségbe mindig valami fényt, kiutat látunk bele). Akár észrevesszük, akár nem, egy másféle civilizációba lépünk át; a túloldalra jutottunk. Ez jelenthet ugyanolyan (vagy jobb, vagy rosszabb) hétköznapokat, csak a világítási effektusok változtak meg. (Eltűnt a lehetőség, mint fény.) Ebben a világszürkületben egyetlen — másféle — megvilágosodási lehetőség ven: a helyzet észlelésének világossága.

De amíg nem értelmezzük, hogy túlnan vagyunk valamin, addig nem is észlelhetjük hitelesen, hogy mi történik közben velünk. Hiszen akkor mintha egy más ember naplóját vezetnénk, aki még innen van. Nagy átkelés ez. Az új évtized irodalmának témája: metafizikai utazás tárgyszerű útvonalon. Kertész Imre megérezte a Gályanaplóban: „Beckett átugrott egy szakadékot, és a túloldalról beszél. Nagy példa.” Az ilyen felismerés az alapja lehet annak, hogy megteremtődjön egy írói univerzum. Persze, az írói univerzumok nemcsak különbözőek, de többnyire ellentétesek is.

A közszellem ma még nem mer átugrani a szakadékon, hogy aztán a túloldalról felszabadultabban észleljen, értelmezzen. A közszellem azonban a szellem személyes univerzumaiból formálódik. Ebben az emeltebb kapcsolatban érdekes igazán a bomláskorunk egyszerre individuum-lanyhító és személyességvédő folyamataiból kicsapó feszültség.

Hol van az a pont, ahol egy életbe, egy társadalmi alakzatba, egy mentalitásba beépül a hamisság, és aztán korszakokon át rárétegződik az eseményekre, az érzületre, a közvéleményre, az államstruktúrára? (Eötvös, Jászi, Bibó sokat elmondott erről nekünk magyaroknak; költészetünk, művészetünk még többet mondott erről.) Ki tagadhatná egy esztendőnk tanulságai alapján, hogy a kérdés továbbra is időszerű. De engem a progresszió folyamatainak mélyén tettenérhető hamisság érdekel. A diktátort, manipulátort, szellemi mételyezőt nem kunct leleplezni. Időszerűbb, hogy a reformerek, az igazi reformkorok is megkomponálják a maguk zsákutcákba vezető csalásait.

49