Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Nagy Gáspár: Találkozások
Nagy Gáspár Találkozások*-L. jÍ emrégiben bukkantam egy ómexikói naiv, ám annál zseniálisabb megfogalmazásra, miszerint „a költészet attól költészet, hogy úgy viselkednek benne a szavak, mintha először találkoznának”. Fogjuk föl ezt a mai találkozást mi is valami hasonlónak, ezen a csöndes októberi vasárnapon, amikor az itt kiállító három művész meghívott, megszólított vendégei vagyunk az általuk fölbolygatott térben, mely mindenképpen fókuszába helyezi a váratlanságot, a találkozás és mcgérintettség izgalmát. Most itt botorkál a látni akaró szemünk, s ha lát, akkor bizonyosan a lélek átállít-, a formák és színek, anyagok és gesztusok poézise felől már itt kísért ama delejes pólus. Eléggé magyarázhatatlan, eléggé sejtelmes, eléggé szeretetteli, hogy oda legyünk rántva, oda legyünk hozzá szorulva — s szemünk után észbeli elrendezést akarjunk adni a látottakról, ami nem könnyű kaland. Amolyan boldog fogságról is szólhatnék én — tökéletes elfogultságomat itt-ott tán okolva majd —, aki e művek társaságában megérezhettem: cellámnak ablakát nem rácsok, de a végtelen idő szeleteli; szabad lehetek velük és általuk, bár nem az én kezem simította el a fa görcseit, az agyag ráncait, s nem az én szemem „gondolkodott” először a gyermek szemével, amikor különös terekben a „lélek döntéseit” nagyította föl. S itt is vagyunk már e falra akasztott világnál; Kis Endre színeinél, formáinál, térmegoldásainál, melyhez valóban előbb a bambuló, aztán a keservesen analizáló, majd a fölényesen szintetizáló szem kell. Mondom, kell; azaz: kívántatik. És azt is mondom: nem lehet Dá vid Lehel: Jelenet 73 [)á vid Lehel: Jelenet 89 * Elhangzott Dávid Lehel keramikus művész, Ilyés István szobrászművész és Kis Endre festőművész kiállításának megnyitóján az Esztergomi Vármúzeum Rondella Galériájában, 1990. október 14-én. 87 /
