Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Szávai Géza: Aréna (XIV. Bűn és logika)
és a vizsgálódó elme kimerítheti a lehetséges kapcsolatok-viszonylatok teljes rendszerét. Mélynek egyik-másik elemével aztán ismét az erkölcs síkján találkozik minden ember, aki egy (minimálisnak tekinthető) európai műveltséganyag megszerzése rendjén például az eredendő bűn fogalmában a logikai lépcső egyik fokát abszolutizálva látja ... A lépcső egyetlen fokán szeretnék időzni. A huszadik században is meghatározó az élmény: van bünhődés bűn nélkül is! A logikátlan helyzet logikáért kiált, de hiába. Századunkban emberi közösségek és egyének sokaságát bűntelen büntették. A bűntudatot is sikerült a büntetett emberbe táplálni (bűntudattal büntették!). A bűn és bünhődés arénája helyett a bűntelen bünhődés ketrecében vergődni — korunk emberének alapélménye. A helyzet logikáért kiált. Ez a fajta kiáltás azonban ritkán ér a célba. * Őrzöm egy tizenkilenc éves fiatalember novellának nevezett fogalmazványát. Furcsa és sajátos képzelet- és gondolatmenetei a bűntudattól való szabadulás helyzeti logikájának működését példázhatják. A logikát könnyen érthetjük, a helyzet magyarázatra szorul. Nem is helyzet-, hanem hangulatjelentésre van szükség: 1969. Kolozsvár. A tizenkilenc éves fiatalember elsőéves egyetemi hallgató. Állapota sajátosan és jellegzetesen zaklatott. A ’68-as prágai bevonulás után — melyben megtagadta a résztvételt — Románia furcsa hisztériában élt. Egyrészt ott még nem volt elfojtva ’68 (mindaz, amit ez az évszám jelképez), másrészt pedig bizonyos vonatkozásokban hihetetlenül merevedett tovább (a nagy „olvadás” közepette!) az ötvenes évek szelleme, melyet ebben az országban sosem ítéltek el vagy haladtak meg igazából. Miközben a világ a liberális Romániát ünnepelte, Kolozsváron rendőrök fogdosták össze a hosszú hajú fiatalokat. Az egyetemi előadótermekből bőrkabátos elvtársak emeltek ki lányokat... Ceausescu balkáni mutatványainak ördögi technikáját, azt hiszem, soha nem fogja megérteni a világ (már csak azért sem, mert ő is örökölte, utódai pedig tovább élnek e másfél évszázada mindig győztes módszerekkel, melyeket állandóan rejteni, titkolni, tagadni igyekeznek). A tizenkilenc éves fiatalember színmagyar környezetből, a Székelyföldről került az éppen a ’68-as lazulás-merevedés balkáni ördög-hintapolitikájának lázában erőltetetten románosított erdélyi fővárosba — a veszélyes diktátor-liberalizmusba, ahol adott pillanatban kockázatos volt magyarul megszólalni, mert a nemzeti alapon liberálisra itatott román tömegek „szabadságát” — mint ma is — provokálóan sértette minden, ami nem román. Ez a hangulat állandó zaklatottságban tartotta a tizenkilenc éves székelyföldi fiatalembert, akinek hirtelen szakadt a nyakába ez a fajta „nagyvilág”. Novelláját a legelső vizsgaszesszió lázában fogalmazta. Stressz, kimerülés, álmokkal terhelt állapotában. A novellabeli történet az életben úgy kezdődött, hogy mint minden zaklatott egyén, fiatalemberünk is barátokat keresett. Talált. Ezek közül az egyik, akivel talán a legbizalmasabb barátságba került, sorozatos sikertelenségek, kudarcok után azzal vádolta fiatalemberünket, de másokat is, hogy lelkileg megnyomorították, tönkretették — és vádlóan, titokzatosan hallgatott („tudjátok ti jól”). A baráti kör tagjai legyintettek, „mész a fenébe”, de ez a mi fiatalemberünk nem intézhette el ilyen könnyen az ügyet. így aztán a mind bomlottabb, mind ziláltabb idegzetű fiú minden dühét, hisztériáját őneki kellett elviselnie. Miközben nem nagyon értette, mivel is tették ők, tette ő tönkre lelkileg a megvadult kollégát. Most pedig idézem fiatalemberünk levélformában írt novelláját: „Tény, hogy te, a barátom megutáltál és meggyűlöltél engem, és én viszont. Ami engem illet, csupán csak azért, mert nem lehet egyszerűen elviselni, hogy utálják és gyűlöljék az embert. Végeláthatatlan viták sora kezdődött. Nem titkoltuk, mit érzünk, s mindketten indokolni szerettük volna; hogy jogosak az érzéseink, hogy nem kell magunktól undorodnunk.Egy ilyen 84
