Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Szávai Géza: Aréna (XIV. Bűn és logika)
vita alkalmával a képedből teljesen kikelve rikácsolni kezdtél, mint egy pojáca, s a markodba fogtad a bicskát, amivel azelőtt szalonnáztál: — Beléd ütöm . . . te még nem ismersz, ember. Csakugyan nem ismertem rád, és a többiek se. Én elhallgattam, mert megirtóztam attól az elvadult embertől, aki akkor voltál.” A két fiú között ezzel gyakorlatilag megszűnt minden érintkezés — de nem szűnt meg a kapcsolat, hiszen nincsen erősebb kötelék a gyűlöletnél és az irtózatnál. Fiatalemberünk így folytatta novellába oltott levelét: „Köly okkor ómban, ha láttam egy filmet, melyben üldözték-ölték az embereket, álmaimban engem is kergeteztek. Ha estefelé találkoztunk az utcán, és ilyenkor mindig újraprodukáltad — gyakran a járókelők döbbenetére — a feltűnően gesztikuláló, beteges gyűlölködés ceremóniáját, akkor aznap éjjel rendszerint leütöttél engem, s én másnap még jobban gyűlöltelek. Valami irtózatosat vétettem ellened? Nem tudtam róla, lehetett a te beteges rögeszméd is; és az, aki akaratán kívül érthetetlenül válik gyűlölet és veszély állandó tárgyává, s akár ha igaza van is, nem tudja érvényesíteni az elvadult erővel szemben, annak egyszer csak megszűnnek a lelkiismeret- furdalásai, s nem marad más, mint a félelem, tehetetlenség, s viszontgyülölet. Gyűlt is mindez bennem, de sajnos, a lelkiismeretfurdalásom is megmaradt végig, hiszen barátom voltál, és gondoltam: hátha mégis én vétettem, valóban vétettem ellened. Nem tudtam magamat a jóval azonosítani, hogy megnyugodhassak (ahogy ez már megszokottá vált). És kergettél, és leütöttél, s én csakugyan féltem, nehogy ez egyszer az utcán valóságosan is bekövetkezzék. Futottam, mint a kísérleti fehéregerek a labirintusban. És ezek a gyerekes rémlátomások hozták végül is egy konyakos este után, éjszaka, a megoldást, mely gyerekes ugyan, de képes volt megnyugtatni engem, aki forgolódva, álmomban, fehéregérré zsugorodottan futok előled.” Fiatalemberünk lázálmos állapotában egy tudományos kísérlet hűvös józanságában, annak eredményében talált — logikai — fogódzót. „A kísérletet két egérrel végezték, egyiket megtanították kijutni a labirintusból, és mikor már minden nehézség nélkül meg tudta tenni az utat, akkor az agyát megetették egy másikkal, amelyik még sose volt a labirintusban. S csodák csodája, mikor betették, egyből megismételte elődje útját, akinek az agyát felfalta; kijutott.” Innen következik a levélformában közzétett tulajdonképpeni — kétrészes novella, vagy inkább karcolat: „A fehér egér álma Reggel borotválkozás, kaja, munka, séta — élte mindennapjait a labirintusban, melyben tökéletesen eligazodott. Aztán azon vette észre magát, hogy kergetik, menekülnie kell, és hogy el akarják venni tőle az agyát, talán már el is vették. Kerek, dagadt fejű egér üldözte. A fehér egér szolid kis élete megszűnt. Agy nélkül, félve rohangált. (így hitte: »nélkül«, de hamar rájött, ha nem érzi is: megvan az agya, s épp azt menekíti). Folyt tovább a kergetőzés. De nem tartott nagyon sokáig, hiszen a lelkiismerettel is lehet gondolkozni — így következett be az agy nélkül futkosó fehér egér megnyugvása. Vágyott a nyugodt, reggeli borotválkozásra, kajára, munkára, sétára, de nem mert megállni. Nem tartotta magát bűnösnek, mégsem állt meg, mert nem talált magyarázatot arra, hogy mégis miért futamodott meg, ha nem terheli semmi. Futott, menekítette azt, amire visszavágyott, a csendes mindennapokat. Úgy érezte, ö menekíti a Jót, s amikor ennek az érzésnek az őszinteségéről megbizonyosodott, abban a pillanatban megállt, és várt. Pedig akkor már megint nem volt biztos abban, hogy csakugyan ö hordozza-e a Jót avagy a kergetője, akiben hajlamos volt a rosszat látni. Egyben volt bizonyos: akárhogy is álljanak a dolgok, a Jó, éppen azért, mert jó, nem akar pusztítani, megmarad annak, ami. A Rossz, az megsemmisítené a Jót; de mihelyt felzabálja, megemész85
