Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)

választóvonal élesre húzásával megkérdőjelezte az asszimiláns zsidó identitástudatot, illetve a magyar irodalom, a magyar szellemiség határain kívül helyezte. Azaz a magyarság dolgaiban illetéktelennek minősítette őket. A megnyilatkozás jelentőségét növelte, s ezzel vitahelyzetet teremtett, hogy ezt a pozíciót nem egy kurzuspolitikus, egy jobboldali ideológus képviselte, hanem egy olyan író, aki — mint a Nyugat fölfedezettje és sokáig munkatársa — valamiképpen maga is a szellemi baloldal része volt, s így megnyilatkozása a baloldal elveinek megbontását, megkérdőjelezését jelentette.

Az írásra — a hivatalos antiszemitizmus légkörében érthetően érzékenyen — Hatvány Lajos válaszolt (A szellem különítményesei. Újság, 1934. máj. 27.). Cikke meggyőzően és jogosan vitatja Németh László pozícióját, de — magyar identitásában megsebződve, s maga is sérteni akarván — a kritikát túlfeszítette: Némethet a szellem különítményesének állítván be. Ez ugyan csupán eufemisztikusan vádoló metafora, de súlyos jelentése viszonylag tisztán értelmezhető. A különítményesek a magyar történelemben Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály szadista gyilkosai voltak, akik „nemzeti” s politikai okokból védtelen embereket gyilkoltak le. Németh László tehát joggal hördült föl gyilkossá minősítése miatt, ám válaszcikke (Egy különítményes vallomásai. Budapesti Hírlap, 1934. jún. 17.) maga sem a tisztázást szolgálta, hanem újabb vádakat vetett fölszínre. Shylock-meta- fórájának megfogalmazásával fölröpítette a „zsidó bosszúállás” meglehetősen bizonytalanul értelmezhető, de mindenképpen vádoló célzatú képzetét. S a vita teoretikus konzekvenciájaként megalkotta a „harmadik oldal” metaforáját, amelyben egyaránt elhatárolta magát a hagyományos jobboldaltól — s a „shylocki zsidóságtól”, azaz a baloldal szűkített s torzított értelmezésű alteregojától. (A „harmadik oldal” mint utóbb kiderült, a „harmadik út” előképe, első, kísérleti változata volt.) Ezzel a kirekesztő, de legalábbis elhatároló gesztussal egy olyan ideológiai pozíció jött létre, amelyet az ún. Debreceni kátéban utóbb részletezett s bővebben kifejtett, s amely így már elvégezte a formálódó népi mozgalom — addig szétszórtan jelentkező — résztörekvéseinek „közös nevezőre” hozását.

A népi-urbánus szembenállás historikuma szempontjából azonban nem ez a programmegfogalmazás lett a legnagyobb jelentőségű fejlemény. Fontosabb — s negatív következményeiben, ha lehet még tartósabb — következmény lett, hogy az urbánusok és a népiek szembenállása ettől kezdve — kimondva, kimondatlanul — jelentős részben mint zsidónem zsidó szembenállás (is) rögzült. Ignotus Pál, aki — részben apja védelmében, részben elvi szempontokból — maga is bekapcsolódott a vitába, magára vette a Shylock-metaforát s nagyon tudatosan „mint egyike a Shylockoknak” szólalt meg. Azaz: itt is, ott is e törésvonal mellett rögzült meg a szembenállás tudata.

Ugyanezt a törésvonalat erősítette Illyés Gyula álláspontja is, aki Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című művéről értekezve (Nyugat, 1935) az asszimiláns zsidó identitástudatot kritizálta. írása elegáns, higgadt, hangsúlyozottan tárgyilagosságra törekvő; nem vádaskodik, csak regisztrál és számba vesz. De érzékeny területen mozgott; egy intézményesen diszkriminált kisebbség vélt hibáiról, szociológiailag relevánsnak érzett kollektív negatívumairól beszélt. Kritikája két pontban csúcsosodik ki. Az egyik az önkritikátlanság problémája. „Az ember magatartása — írta — a nemzettel vagy fajtával szemben, amelybe beleszületett, az lehet, ami a családjával szemben: azt bírálja legelőször. Hogy valamilyen közösségbe tartozol, azt csak abból kívánom megtudni, hogy felfeded hibáit és fogyatékosságait, melyeket annál jobban kell ismerned, minél közelebb vagy hozzá: s mindezt azért, hogy ezt a közösséget fölemeld az emberiség olyan magaslatára, melyről Platón álmodott . . . Ezt a javítást csak te végezheted el, te, aki a közösség tagja vagy, mert az idegen szava, a kívülről jövő, már támadás, és harcot hozna.” Majd: „Nem állíthatjuk, hogy a zsidóság ezt a belső bírálatot elvégezte. Védekeznie kellett — mondják —, annyit támadták. Sajnos, a védekezéssel sem hárította el a támadásokat, s így mégiscsak fennmarad az első módszer jogossága, a könyörtelen önismereté.” (181). Illyés elve első olvasásra szép és vitathatatlan, de — utóbb kiderül — mégis megtévesztő. Önkritika és nyilvános önkritika ugyanis két dolog. S bár önkritikára minden kisebbség rákényszerül, fönnmaradásának elengedhetetlen föltétele ez, a nyilvánosságra hozatallal — egyetemes kisebbségi tapaszta72