Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)
félparaszti származásuk tudatát még elevenen őrzők mindinkább elégtelennek érezték a hagyományos baloldal kínálta lehetőségeket. Részben azért, mert megérezték a hagyományos baloldal legitimációvesztését, önmagárazáródását, részben pedig azért, mert mind erősebb vonzást gyakorolt rájuk a népiség-elvből fakadó etnikai és szociális szolidaritás, illetve ezek összekapcsolódása. így korábbi ideológiai opcióját jelentősen átrendezte az irodalmár értelmiség számos olyan képviselője is, mint a korábban szocialista, irodalmi vonzalmait illetően az avantgarde-hoz, majd a Nyugathoz tartozó Illyés Gyula; a korábban kommunista-anarchista Kodolányi János; a szocialisztikus beállítottságú, a szociáldemokrata párthoz formálisan (tagként) is tartozó volt 19-es direktóriumi tag, Veres Péter; a marxizmusból jelentősen merítő Erdei Ferenc; az önmagát szinte kezdettől kommunistának tudó Darvas József vagy — s egyáltalán nem utolsó sorban — az irodalmi baloldal legfontosabb orgánumához tartozó, ott meglehetős szabadságot élvező Németh László. E vonulat azonban — bár egyes tagjai változatlanul őrizték baloldali hagyományaikat is — mint vonulat nem maradt meg a baloldal keretei között, hanem összekapcsolódott más, új ideológiai tájékozódást kereső vonulatokkal s egyénekkel. Ez utóbbiak közül különösen két csoport bizonyult fontosnak és jellegzetesnek. Az egyik az ellenforradalmi Magyarországgal morálisan elégedetlen, de eszmélni már a kurzusviszonyok között kezdő, eszményeit tekintve meglehetősen sokféle, helyenként kimondottan zavaros és felemás értelmiségi fiatalság köréből verbuválódottak csoportja. Összetartó s orientáló elvük a népiségelv volt, de kinél a morális elégedetlenség, kinél az etnikai, kinél a szociális szolidaritás igénye volt erősebb. Mozgalmi iskolájuk szinte minden esetben a diákközélet volt, de innen igen sokfelé jutottak el. Átgondolatlanul, s többnyire kifejtetlenül, csupán hallgatólagosan jelen volt gondolkodásukban a népiség-elvből következő kirekesztés mozzanata is, de különböző mértékben: a Bartha Miklós Társaság körében viszonylag erősen, a Szegedi Fiataloknál viszont gyakorlatilag szinte kezdettől hiányzott. (Utóbbiakat egyébként a zsidó származású társaikkal alkotott „modernizációs koalícióik” jórészt el is különítik a húszas évek végi szokásos diákcsoportoktól, Turultól, Emericánától; ők sok vonatkozásban atipikusak.) A másik csatlakozó csoport pedig azokból az írókból állt össze, akik — társadalomtörténeti újdonságként — a parasztság soraiból, e parasztságban többé-kevésbé benne maradva lettek írókká. Föllépésüket kétségtelenül megkönnyítette a „nép” 1919 utáni, sok vonatkozásban erősen mítizált kultusza, de föllépésük reális alapját saját tehetségük s a parasztság általános műveltségi állapotának minőségi változása képezte. E „parasztírók” műveltsége természetesen az intézményes oktatásban részt vett, „hagyományos” írókhoz mérten egyenetlen s hézagos lehetett csak. Társadalmi szolidaritást is elsősorban s csaknem kizárólag saját fölnevelő, útnak engedő rétegük iránt éreztek, emberi világuk pedig meglehetősen zárt volt. De saját világukat, mely egyben a magyar társadalom közel kétharmadának világa is volt, kitűnően ismerték, belülről látták s erről hírt is tudtak adni. S puszta létükkel a társadalmi igazságtalanságokra, a feszítő szociális különbségekre figyelmeztettek. Legismertebb képviselői (pl. Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István, Sértő Kálmán, Nagy Imre) persze meglehetősen különböző ideológiai vonzalmakkal bírtak, tehetségük mértéke és jellege is különbözött, de fellépésük sajátos s minden más íróétól különböző körülményei együvé szorították őket. E csoport — nem utolsósorban e sajátos társadalom- és művelődéstörténeti szituáció következtében — az egységesülő vonulat, az ún. népi tábor jellegadó, sőt szimbolikus szerepű csoportja lett. Együtt pedig erős összetartozás-tudatú, de eszmeileg meglehetősen változatos képet mutató, logikailag sokszor következetlen, furcsa gondolati alakzatokat termő „szekértábor”-t alkottak. Az így létrejövő két tábor, az urbánus, illetve népi vonulat természetszerűleg szembekerült egymással, jóllehet — mint az eddigiekből is érzékelhető — nem egy közös vonásuk volt. A részben közös baloldali genézisen, s a személyes kapcsolatok sokaságán túl egymás mellett tartotta őket a hivatalos Magyarország — bár különböző szempontú, de tagadhatatlan — opponálása, illetve a megváltoztatására való törekvés. De a változtatás célja, módja s üteme lényeges pontokon különbözött. S azzal, hogy a népiségelvből következő, csak szubjektiven fölfogható népiséghez tartozás az ideológiai opcióknál előrébbvaló 70
