Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)
különbözve a hagyományos „nemzetkaraktertől” — az azonos etnikumhoz tartozókat is megkülönbözteti, bár nem veti ki magából: a népiség alapja ugyanis a nép, vagyis a parasztság, amely genetikusán a közösség legősibb s leginkább tradícióőrző, egyben legszélesebb része. A népiség e paraszti bázisa (amelyet a civilizáció „nem rontott el”) egyben a megújulás, a dinamizmus bázisa. A népiségelv megújuláscentrikus; mint program a megőrzött lényeg jegyében történő megújulást képviseli. Az egyes ember mércéje azonban nem valamely általánosan érvényes elv, hanem a közösséghez tartozás átéltsége, a közösség érdekeinek szolgálata, szükségképpen szubjektív valami tehát. A nation-elv és a népiségelv sajátos ellentétet képez. A leírásukból közvetlenül aódókon túl azért is, mert a nation-elv logikai szerkezete szociálisan érzéketlen, az ilyen problémákat nem érzékeli, vagy természetesnek, kikerülhetetlennek véli, a népiségelv pedig jelentős részben éppen szociális elv: a szociálprotekcionizmus egyik változata. Ez a két elv, persze, tiszta formában Magyarországon nem létezett; sem 1919 előtt, sem utána. 1919 előtt azonban a nation-elv egy korlátozott, megszorításokkal körülhatárolt s alszempontokkal kiegészített változata volt domináns, míg 1919 után fokozatosan a népi- ség-elvnek egy ugyancsak számos megszorítással korlátozott változata tört előre. A nation- elvet 1919 előtt az korlátozta, hogy az államnemzeti lét kibontakozását két körülmény csonkította. Ausztria korlátozta az államnemzeti lét teljes körének kiépülését a kiegyezés kényszerkompromisszuma révén; a nemzetiségek Monarchián belüli súlya és tudati állapota pedig lehetetlenné tette a kisebbségek beolvasztását. (Ez utóbbi téren csak a zsidósággal „kötött” implicit asszimilációs alku vezetett számottevő eredményre; ők — ellentétben pl. a románokkal — jelentős mértékben „elmagyarosodtak”.) De mivel a magyar állam erősnek és öröknek látszott, a népiség-elvet előlegező népnemzeti fölfogás csupán mint „még le nem küzdött”, konzervatív s többé-kevésbé félreszoruló tradíció létezett. Ám 1919 után, amikor az új európai státusquo kialakulása megkérdőjelezte az addigi (korlátozott) gyakorlat folytathatóságát, s előtérbe hozta a népiség-elvet, mint lehetséges kollektív politikai paradigmát, ez az új elv sem érvényesülhetett teljesen. Részben azért, mert a Bethlen-éra nem biztosította a „néphez” tartozók belső szolidaritásigényének érvényesülését; fönntartott egy széles privilegizált réteget. S az új — „csonka” — állam nem volt elég erős ahhoz, hogy a határain kívül kerülteket a népiség-elv révén igazán magához kösse, illetve e — ténylegesen létező — tudatkapcsolatot hatalmilag szavatolja. Erejéből csupán hangos, de abszolút terméketlen irredenta propagandára futotta. Részben pedig azért, mert az immár „népiségidegennek” minősülő állampolgárok a korábbi nagy modernizáció hajtóerői, jelentős gazdasági potenciál működtetői voltak. Egy erős gazdasági faktor kiiktatása pedig egy jelentősen megromlott diszpozíciójú gazdaság esetében meglehetősen ésszerűtlen lett volna. (Az ún. Bethlen-féle konszolidáció ezt a felemás helyzetet tükrözte: egyfelől volt a kvázi hivatalos rangra emelt „fajvédelem”, másfelől az ún. zsidó tőke pozícióinak lényegi fönntartása — egy központosított, etatista politika egyensúlyozása által. A disszimilációs indulatok ideológiákká erősödtek, de ennek jogi konzekvenciája 1938-ig alig lett.) Az 1919 előtti — s a Monarchia bukásának fényében nagyrészt kompromittálódott — uralkodó univerzális elvet, a liberalizmust azonban egy erős, bár igen sokféle változatban megmutatkozó hivatalos antiliberalizmus váltotta föl. A népiség-elv — ellenzéki áramlatként való — előretörésében így összekapcsolódott két, az 1919 előtti modernizáció deficitjét hordozó réteg ideológiai manifesztálódási igénye — az ún. keresztény vagy úri középosztály alsó rétegeinek, ill. a parasztság bizonyos csoportjainak jelentkezése. Ez természetesen azonnal plusz sajátosságokat vitt bele a folyamatba. Az úri középosztály ideológiai előretörése ugyanis csupán egy jórészt modernizációképtelen réteg igényeinek eszmei kivetítése volt, azaz egy retrográd tendencia föllépése. A parasztság ideológiai jelentkezése azonban — minden sallangja s ballasztja ellenére — egy szociálisan kisemmizett helyzetű réteg emancipálódási kísérleteként értelmezhető. Mindezek együttes következményeként egy olyan folyamat indult be, amelynek egyik ága — az államon belüli disszimiláció erősítésével a népiséghez tartozás, ill. nem tartozás 67
