Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)
kritériuma mentén — az állampolgári jogegyenlőség föladása felé vitt. A másik ága pedig — ha csupán eszmeileg is — a „nép” valamiféle emancipációját célozta. Ezzel tulajdonképpen két, merőben különböző ideológiai processzus szinte szétválaszthatatlanul összefonódott, s ha ezek a részelemek egymást nem is hatástalanították, magát a népiségelvet oly mértékben ellentmondásossá tették, hogy összetevőinek puszta megkülönböztetése is jórészt lehetetlenné vált. A tendencia valóságos iránya pedig mindvégig homályban maradt, illetve különféleképpen értelmezhetővé vált. Retrográd irány vagy szociális fölszabadulási mozgalom — ez a kérdés máig megújuló vitatémaként jelentkezik, jóllehet éppen e sajátos ideológiai amalgám révén, eleve megválaszolhatatlan. A kérdés reálisan csak úgy tehető föl: tendenciáját s dinamizmusát tekintve melyik szál volt az erősebb, s így a mozgalom útja merre vezetett inkább: az állampolgári jogegyenlőség föladása s az etatista szociálprotekcionizmus felé, vagy ellenkezőleg, a „nemzet alatti” paraszti társadalom emancipálódása irányába? Az irányzat egészének belső feszültségét s egyben dinamizmusát ugyanis tagadhatatlanul ez a kettősség adja. A népi mozgalom, bár különböző, részben ellentétes áramlatokból épült föl, hangsúlyosan és döntően szociális mozgalom volt. Legitimitását ugyan nem szociális szempontjai, hanem a népiség-elv etnoszközpontúsága adta. Ennek révén ágyazódott bele az uralkodó ideológiai konstrukcióba, pontosabban korai képviselői kezdetben maguk is ebből a konstrukcióból indultak ki. De dinamizmusát már nem ebből, hanem abból merítette, hogy a legsúlyosabb szociális feszültségeknek a kimondását vállalta, s így kanalizálni tudta a szociális elégedetlenségek viszonylag széles körét. Ez pedig olyan belső hajtóerőt jelentett, amely a mozgalmat s képviselőit reformelképzelések kidolgozásának sorozatára, azaz belső eszmei öntisztulásra kényszerítette. Bibó István utólag, visszatekintve a mozgalomra, éppen ezt a belső kényszert érezte a legfontosabbnak, a leginkább jellemzőnek. Ám ez az öntisztulás soha nem juthatott el az optimális mértékig, s a folyamat mindvégig megmaradt egy problematikus ideológiai szerkezetben. Megmaradt disszimiláló jellege is, sőt — a náci Németország erőterében, annak kiszolgáltatva — e vonása óhatatlanul össze is csengett („interferrált”) a hivatalos politika rasszista, az állampolgári jogegyenlőséget is brutálisan fölszámoló jogi-hatalmi konstrukcióival. Külső szemlélő számára legalábbis nem a különbségek, a hivatalos „vonaltól” való eltérések, az ezektől eltérő gondolati megoldások voltak érzékelhetők. 2. S ez, ti a disszimiláció problémájának előtérbe kerülése elvezet a szembenállás másik síkjához. A népi-urbánus vitákban ugyanis nemcsak két különböző politikai paradigma ütközött össze; két elbizonytalanodott, válságban lévő csoportidentitás is szembe került egymással. A Trianon traumáját identitásválságként átélők (elsősorban az ún. keresztény középosztály), de a Monarchia széttörésének anyagi terheit elviselni kényszerülő más rétegek, így pl. a parasztság megromló pozíciójú rétegei a válságot az etnikai létezés súlyos sérelmeként, veszélyeztetettségként élték át. Ezt az addigi gazdasági s állami lehetőségek beszűkülése mintegy aláhúzta, hangsúlyossá, a puszta érzelminél súlyosabbá tette. (Ebből a válságból látszott egyedüli kivezető útnak a népiség-elv előtérbe kerülése, amely részben a sérelmekre adott válasz, részben — mint a szolidaritási közösség vállalásának gesztusa — önerősítés volt.) Ezek a reakciók azonban további válságot gerjesztettek. A népiség- elvből fakadó diszkrimináló-disszimiláló tendenciák azoknak az idegen eredetű, de létüket, boldogulásukat a magyarsághoz való asszimilációra s az ország gazdasági s társadalmi modernizációjára föltevő polgári rétegeknek az elbizonytalanodását eredményezték, amelyek addig magukat a magyar modernizáció erőiként fogták föl, s akiknek éppen ezt az önmeghatározását kérdőjelezték meg az újabb fejlemények. Azaz: mind magyarságuk, mind modernizáló szerepük kétségbe vonatott, ezzel pedig társadalmi szerepük lényege s értelme veszett el. Ezt a traumát, ezt a mély identitásválságot talán Zsolt Béla fogalmazta meg a legtisztábban, egyik regényében. 1937-ben írott önéletrajzi regényének, a Villám- csapásnak hőse így vonja meg életének mérlegét: „megbuktam mint magyar, mert nem tudtam a feudális és kapitalista érdeknek megfelelő szellemben hazafi lenni. Megbuktam mint zsidó, mert nem tudtam értékelni a zsidóban az elfogultságot, a skrupulustalanságot, 68
