Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)

Lapozzunk rá még egyszer a hatvanhárom év előtti látomásos mondatokra. Mi lesz? Merre tart a kor? „Hát a háború felé tart. . .” És mit használt a felelősséget vállaló írástudó intése? Semmit nem használt. Aztán egy rövid történelmi lélegzetvételre az európai írástudó mintha (még egyszer, utoljára) egyenlővé tette volna létét a felelősségével (André Malraux: „Ezen a világon olyan természetű volt a szenvedés, hogy itt maradt velünk szemtől szembe, nemcsak drámai, hanem inkább metafizikai jellegével; és az ember kényszerült felelősséget vállalni nemcsak azért, amit tenni akart, nemcsak azért, amit tenni szeretne, hanem azért is, amit saját magáról gondol.” 1946); kitartott ez a történelmi pillanat addig, hogy megcsillanhatott a kultúra mint a szolidaritás, az igazságkeresés, a felelősségvállalás mozgalma (Albert Camus a magyar ötvenhatról: „Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.”); bár már (közben? utána?) mindenesetre folyamatosan megnyílt a kételyek, a tehetetlenség és árulások szakadéka, ám ezekben az írásokban még ott volt az a felelősségtudat, amely Bendát esszéjére inspirálta. Ott volt a figyelmeztetés az eltompulás, a fenyegetettség, a kór továbbterjedése láttán érzett aggodalom (George Orwell: „. . .amennyiben a gondolat szabadsága elvész, úgy az irodalom sorsa is megpecsételődik. S ez nemcsak akkor következik be, ha bármelyik országban a totalitárius rendszer jut hatalomra, hanem akkor is, ha bármelyik író, aki e totalitárius nézeteket elfogadja, bocsánatos bűnnek tartja az üldöztetéseket és a tények meghamisítását, és ezáltal megsemmisíti önmagát, mint írót.”).

De végül is a Nyugaton élő szellemi ember belefáradt az erkölcsi helytállásba, s a század végére elvesztette a kapcsolatát mindazzal, ami nemzedékekkel előbb még az írástudói felelősségvállalást jelentette. Mifelénk a gondolatszabadság eltiprásának, korlátozásának évtizedeiben, a dekrétumoknak való különböző fokozatú alávetettségek, a velük való kockázatvállaló szembefordulások, vagyis a behódolás- és helytállás-változatok korában nyilvánvaló lett, hogy lehetetlen akár behódolni, akár szembeszállni tisztán esztétikai szemlélettel. S bár a történelem mára átfordult, mégis hordalékok között, a saját magunkat (is) jelentő roncshalmazban járunk. Ami itt maradt az ár visszahúzódása után: a) a gondolatszabadság visszanyerésével rálátunk arra, hogy milyen értékproblémát, minőségszínvonaldilemmát hoz a szabad színrelépés: hiszen oly sokáig — teljes joggal — elismerést lehetett szerezni a szabadságvágy, a gondolat- és szólásszabadság kinyilvánításának kockázatvállalásával; b) az esztétikán túli (attól idegen) teljesítmények — szükségszerű — előtérbe kerülésével maga az esztétikai érték szorult vissza; c) a protestálásvállalás, mint progresszív, illetve a hatalomszolgálat, mint negatív gesztus háttérbe szorította magát a — mindennapos, áldozatos, írói létet, teljesítményt megalapozó — munkát.

Mindez közrejátszik abban, hogy ma az írástudó énje és a világ közötti viszonynak két alapváltozata van. Az egyik változatot bezárulónak, a másikat nyitottnak nevezném. A két magatartás a korszak jelenségeinek közelítéseit is meghatározza. A bezárulás együtt jár a gondolkozói amnéziával és a szellemi patológia felé vezet.

37