Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)
A másik útról kevesebbet tudunk, mint mindig mindenről, amit „ki kell találni”, meg kell alkotni, látomásból praxissá kell kristályosítani. Bizonyos, hogy ebben a „kitalálásban” el kell kerülni a moralizálás veszélyeit (aminek jelenlétére, Benda gondolataihoz kapcsolódva, az ő kérdésfeltevéseinél Babits is, Illyés is és a maiak is joggal rámutattak). A kérdések pusztán erkölcsi kategóriákkal való megközelítése helyett — erkölcsi premisszák világhiányában valóban gyermekded volna a kizárólag erkölcsi konklúziókra való jutás esélyét feltételezni — inkább többlépcsős útbejárásra hív az, amit az írástudó énje és a világ közötti nyitott kapcsolatnak neveztem. Mindenekelőtt „hagyni kell” elveszni a lejárt-lejáratott fogalmakat, elnevezéseket, hogy kézbe vehessük a sokáig rejtett, napvilágra került, az élő vagy összeroncsolt, a sugárzó, vagy hullabűzt árasztó tényeket (a világromlás, világrontás, megmaradási igyekezet tényeit); „tartani kell kezünkben” — mint Sheryl Shut- ton ama kislányarcot — oly hosszan, hogy megérezzük, milyen új megszólalása lehet az ismert szavakon túli, az új tényekből áradó üzeneteknek. Ez a „kézmeleg” talán még megnyithatja az utakat a tényekben bújkáló lényeghez, az égről már régen eltűnt a jelenségek mélyén rejtőzködő csillagokhoz. Az írástudó, akinek számára a világhoz való kapcsolat bezárult — látjuk a mai magatartások elsekélyedéseiben, vitáiban —, ezt a behatolást nem végzi el. O is tekint valamerre. De csillaga nem más, mint világkapcsolatoktól megfosztott önmaga. Az, hogy értékhierarchiája csúcsára az érdekközpontúvá devalválódott én-t állítja, árulásának ténye és formája. Az elmúlt esztendők örvénylésében felbukkant az írástudó, mint: a) árulásmenedzser; b) mint szereptévesztő; c) mint a homály, az illúzió lovagja. Látjuk, hogy az árulásmenedzser mindennapos figurája a kilencvenes éveknek. Esztétikája, hazája, metafizikája a saját zsebe. Az alvilág-pornó-bűn haszonlesői, az aluljárók könyvárusítói ellen élesen küzd, ugyanis azok az ő egyedüli konkurenciái. Nem azzal követi el és menedzseli az árulást, hogy lapot, könyvkiadót, színházat, írótársulást kizárólag a kasszára figyelve alapít és működtet, hanem azzal, hogy amit és ahogy előállít, azzal mint irodalom, művészet lép fel, írástudói teljesítménynek manipulálja. A szereptévesztő írástudó ma a parlamentből, a pártok vezérkarából, a közélet különböző fórumairól ismert. Függően attól, hogy szélső- jobboldali — netán szélsőbaloldali — nézeteket képvisel, vagy „egyszerűen” csak az érzelmi politizálás híve, nem is csak azzal követi el az árulást, hogy a „nagyobb helyet”, amelyet írástudóként birtokolt, cserben hagyja, inkább azzal, hogy dilettánsa a szakmának (a politikainak), amelyben szerepet vállal. Nincs birtokában azoknak a képességeknek, amelyek segítségével az érzelmi-esztétikai megközelítések helyett a teoretikus, a politikai antropológiára alapozott megközelítéseket alkalmazhatná. Akik pedig ma még a gyűlölködések intellektuális szervezéséhez is írói presztízsüket nyújtják, persze már túllépnek azon, amit szereptévesztésnek lehet nevezni. Ők meggyorsítói a folyamatnak, amit Benda még a politika divina- lizálódásának nevezett, holott a politika infernálizálódása. Az ilyen változathoz képest látszólag erkölcsösek, de csak látszólag az olyan magatartások, amelyekre írásom első részében idéztem példát egy nyilatkozatból („az élet dolgait lényegesen érdekesebbnek tartom a kultúra jelenségeinél”). Hiszen valóban: ki ne tartaná az írástudók közül legérdekesebbnek az élet dolgait, de vajon az írástudásra szakosodók felelőssége nem éppen az-e, hogy szemben a másra szakosodókkal ezzel a „kevésbé érdekessel” foglalkozzanak? Vajon ama „érdekesebb dolgokkal” 38
