Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)
ezt most a pántok fölpattanása után látjuk meg (megírta-e valaki Babits Válaszát Európa boldogtalanabb keleti felének valamelyik városában?). Közös a szellemnek mint lázadásnak az elgyöngülése; közös a szellemnek mint befogadandónak a hatástalansága; közös annak az érzésnek a hiánya, eltűnése, amit az írástudói teljesítmény eredményeként „a jobb lettem attól, hogy megismertem” olvasói élménye jelentett. Közös a politika mérgesgőzei között a zsurna- lizmushoz asszimilálódó, a menekülő, a világot magát újból megismerni nem is kívánó, az új századtól már most búcsúzó írástudó önmagaföladása; (ha közben figyelemmel lapozzuk folyóirataink kritikai szemléit, akkor éppen a legújabb publikációk között sok remek felismerés ugrik elénk, amelyek mindezt az esztétika lakmuszpapírjával a „visszájáról”' is igazolják. Milyen érdekesek azok a megjegyzések, amelyek mutatják, hogyan gyengült el a kultúrák, a szellemi magatartások esztétikai formaképző ereje. Balassa Péter hívja föl a figyelmet arra, hogy a torzó miképpen van jelen a század kultúrájának esztétikai formaképző elemeként Mészöly életművében; Radnóti Sándor hívja föl a figyelmet arra, hogy Thomas Mann-i világ-lelkiismeret, lelki adottság, kiegyensúlyozottság miképpen van jelen fél évszázaddal elmúlása után, esztétikai formaképző elemként Kertész Imre prózájában; Keresztury Tibor hívja föl a figyelmet arra, hogy az antipoeti- kusan építkező versnyelv a sűrítettség és dísztelen takarékosság révén lesz esztétikai formaképző elem Petri György költészetében. Tágabban: a kultúra nagy támpontjai formaképző szerepének eltűnési misztériumába vezet be Pilinszky János, amikor arról beszél, hogy a nagy művek oda hatolnak be, ahol már nincs mit tenniük és mégis — az ő példázatában — mintha Shakespeare hajtaná végre a hajdani véres, lezárt eseményekben az első, tiszta cselekvést, azt a valódi cselekvést, amelyben a költészet beavatkozás, anélkül, hogy bármit változtatna a tényeken. „Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehető, holott jóvátehetetlen, s vadonatúj, holott végérvényesen vége van.”), tudjuk, ma ez így már „nem működik”. A különbség annyi, mint amennyi a csend, mint a szótlanság és a csend, mint az elnémulás közötti különbség. Hamlet még így szótlanodik el: „Oh isten. . .”, Beckett már így némul el: „Mi van, ha a szó: el. Ha egy sincs bármire is.” Hamlet csöndje (mint a kultúrának századunk első negyedéig kitartó „esztétikai csöndje”) mögött még ott álltak a közös mértékek, Beckett csöndje mögött már nincsenek viszonyítási pontok; Hamlet (századunk első negyedéig érvényes) tiszta „cselek- véstelen” cselekvése még erkölcsi-lelki-szellemi értelemben rendet alkotott; abban, a századunkig folyamatos kultúrában még minden lejátszódhatott és megváltódhatott; Beckett már nem kíván rendet alkotni, ebben a kultúrában már semmi sem játszódik le, semmi sem váltódhat meg. A mában a „probléma” ez a lelkiszellemi színtér. De ez az egyetlen vigasztalódás is egyben. Hiszen az írástudó attól írástudó, hogy írástudó volta, létének alapviszonya az én és a világ között problémákban fejeződik ki. 9. S most nézzük (bár a kérdést az elmúlt két évben agyonbeszéltük, csakhogy szavaink nem makulátlanok, sőt, újabb homályrétegeket húznak a közelmúlt homálytömbjeire): hogyan vezetett az út idáig? 36
