Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)
sorakoztatni annak kiemelésére, hogy lehetetlen etikai konklúziókra jutni nem etikai premisszákból. Két új jelenség: az egyik „fölfelé” vezet (amerre hajdan Babits is elindult) a metafizikai zónába, a másik „lefelé” a személyesbe, azon át a nemzetibe, a régió zónájába (amelyet ő ugyancsak bejárt). Az univerzum mint metafizikai színtér szűkült be. Nem csak a bolygók kerültek közelebb. Sok minden, amit a metafizikai érzékelés közelíthet meg, az empirikus tapasztalás tárgya lett. A lét titkait az információ tárja elénk, nem a lélek, az erkölcs, a szeretet és a felelősségtudat. Hit, ideológia, eszmetan boldogtalanul egymásba kavarodott, elsősorban nem a bátorság hiányzik megkülönböztetésükhöz, hanem a világosság az orientációs pontok minősítéséhez. A szó megnevezésből zsivajjá lett, beszélhetünk a szavak vízözönéről, amely ellepi a látomások völgyét is. Az égbolt lejjebb csúszott, de semmivel sem tájékozódunk jobban (ha az év tavaszán körülnézünk, azt látjuk, hogy még a hit, a vallás, az evangéliumi tanok is, a bölcseleti kísérletek is, a politika narkotikumával telítetten, uralmi vágyukban hívők helyett híveket toboroznak); sehol egy zug a lét megszólításának csendjéhez, amelynek melegét Sheryl Shutton Pilinszky szavaival utolsó reményként még megérezte: „A legszebb volt, amikor egy kislány arcát először egy pillanatra, aztán egy percre, aztán az egész próba alatt a kezem között tartottam. Azóta egy életen át szeretném a kezem között tartani. Hihetetlen szavai vannak — és messze túl az ismert szavakon — kétféle emberi melegnek. Ha ez a dialógus megszólalhatna. ” Ha „fölfelé” indulunk, ma ilyen, a falaknál sűrűbb közegbe ütközünk. De az „ellenkező” irányban is más vár bennünket, mint a hatvan év előttieket. Benda még úgy látta, hogy a század a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada lesz. Ma már azt is tudjuk, hogy a Történelem soha nem látott méretekben vette birtokba nemcsak az emberi hétköznapokat, de az ember egész belső világát is, érzelmi, lelki, szellemi életét. Az emberi élménnyé (magántörténetté) lett história lélegzetvételi szünet nélkül árad, eseményei földolgozhatatla- nok (miközben megérthetetlenek); érzékelés helyén az érzéktelenség, minősítés helyén az alávetettség, értelmezés helyén a tehetetlenség. Az apokaliptikus jelenléttel terhelt történelem patológiája deformálja természetünket, s miként az univerzumban, lelkűnkben sem hagy szabad szigeteket (viszont mintha csatatéren élnénk, amott a megzavarodottak, itt a szorongok, másfelé a plakátragasztók, a gyűlöletkeltés menedzserei, s közben az elnémulások, a temetések). Erózió alá kerültek, fölmorzsolódtak a gondolat és erkölcs megközelítési bázisai. Eltűntek a kultúrák színét-jellegét megadó nagy szellemi folyamatok, stílusok, iskolák. Nincsenek kisugárzások, melyeket az írástudó fölerősíthetne. A „csillagokra nézők” dideregnek magányukban. A tömegember mellett kialakult a tömegértelmiségi is, az írástudó is lehet (lett is) kasztokba, érdekközösségekbe, olcsó kis klikkekbe tömörült tömegalkotó. A bendai magatartás felőrlődött a kultúripar malomkövei között. Annak a polgári etikájú világfelelősség-vállalásra alapozott magatartásnak, amelyet leginkább Thomas Mann nevével szoktunk megjelölni, nem támadtak túlélői, a kivételek elszigetelődtek. (Megírta-e valaki ma Benda esszéjét Párizsban, bárhol Európa boldogabb nyugati felének valamelyik városában?); a diktatúrák alá, paternalista keretek közé szorított írók legjobbjai, mint őrzők, éppen a nyomás alatt különböző vátozatokban tovább tartottak ki, ám közben valami (itt is) elveszett, 35
