Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Tarján Tamás: Legendák a nagyapákról

ítéletet hirdetett. A négyes a nem-mel ért föl. Ősztől aztán egyetemi oktató, tudományos segédmunkatárs lettem, s Tálasi mindig a legnagyobb szeretettel volt irántam. Csakis mint megtévedt ifjút: mint irodalmárt vett számításba.)

Ekkortájt — vagyis 1973—75 körül — én valóban iparkodtam „irodalmárkodni”. Az első publikációkon 1970-től kezdve túlestem, megvoltak már a Reményi Jóskával közösen írott korai paródiák is, viszont abban a tévhitben éltem, hogy lehetőleg minden irodalmi esten, klubdélutánon, vitán ott kell lenni, és eleven magyar írókat kell szemlélni, hallgatni. Idősebbeket is, fiatalabbakat is. Mára megváltoztak a nézeteim, beérem azzal, ha író nagybátyámat évente egyszer-kétszer látom. A barátokkal és az ellenségekkel úgyis összefutunk, vagy összesodornak a szerkesztőségek, a tennivalók. Nem így akkor! Különösen vonzott magához a Fiatal Művészek Klubja, ahol sok program és sok kötetlen locsogás folyt, sok alkoholtól kísérve. Mivel akkortájt dúlt az ún. fiatal irodalom, nemegyszer a nem fiatal írók is benéztek ide, fiatal írókat nézni. Szemrevételezni.

Addig a legnagyobb magyar írók — persze alig-alig meghatározható — köréből én szinte senkit nem láttam testközelből, legföljebb a már meghaltak egyikére-másikára emlékezhettem. S arra, hogy még vízfogyasztás-vizsgáló koromban Tersánszky Józsi Jenő Avar utcai lakásába is elvetett a kötelesség: én voltam hivatott ellenőrizni, nem folyik-e a nagy író WC-je, nem csöpögnek-e a vízcsapok. Az akkor már halálos beteg Tersánszkyból nem sokat láttam, mint ahogy a mellékhelyiségekből se. Oly képtelen volt a helyzet — egy kurtára vágott lódenkabátban, fehér cérnakesztyűben, zseblámpával és papírosokkal to- porgó, hebegő ember a magatehetetlen nagy író küszöbén, hogy a Vízművek előírásait megszegve nem kerítettem sort az ellenőrzésre. Tersánszky legendás lakását később mégis alaposan szemügyre vehettem belülről. Már írtam máig is kiadatlan Tersánszky-monográ- fiámat, amikor meglátogathattam Margit nénit, Szántó Margitot, az író második feleségét Margit-napkor, egy csokor margarétával. Még egy hölgyrokon jelen volt. Kevés legendá- sabb írónk lévén Tersánszkynál, főként legendáknak igyekeztem utánajárni. Kolozsvári Grandpierre Emil például azt írta emlékező-búcsúzó cikkében, hogy a köztudottan szeszkedvelő Tersánszky egy életen át ivott, ám amikor fölboncolták, a mája ép volt. „Azóta ezzel vigasztaljuk magunk” — nyugtázta Grandpierre. Csakhogy — derült ki — a feleség kikönyörögte, hogy az írót ne boncolják föl. Egy vigasszal tehát kevesebb.

Az általában ösztönös tehetségűnek, sőt slendriánul gyorskezűnek tartott szerzőről Margit néni a leghatározottabban állította, hogy minden mondatának zenéjét, harmóniáját a keze fején, ujjain számolgatta ki. Részint cáfolta a legendás csapodárság hírét is, és még számos, keringélő anekdotát. Őszintének láttam, bár lehet, hogy maga is legendákat építgetett. Érdekes, hogy könyvtári búvárkodásaim, antikváriumi portyáim során több Tersánszky-ellenlegendával, legendafoszlatással találkoztam, mint ahány legendával. T. J. J. például mindig fitymálva szólt és írt a könyvgyűjtésről mint haszontalanságról. A könyvtár csak teher lett volna az ő szabad, kóbor, természetközeli életmódjához. Otthon nem sok könyvet tartott — láttam —, a sajátjai sem mind voltak meg. Mégis rábukkantam olyan kiadványra (Cs. Szabó László: Egy gondolat bánt engemet. ..), amelybe belenyomtatták: „E példány készült Tersánszky J. Jenő, a Magyar Bibliofil Szövetség rendes tagja számára”. Micsoda blama! Könyvellenes bibliofil!? Gyanúm: az író e trükk révén akarta kiadatni a szövetséggel valamely művét.

De vissza a Fiatal Művészek Klubjához. Személy szerint Féja Gézához. Géza bácsi kissé hajlottan és öregecskén is tiszteletet parancsoló, magas alakja gyakori vendég volt a „sihederek” közt. Leghűségesebben — emlékezetem szerint — Sárándi József és Szentmi- hályi Szabó Péter hallgatták igéit. Ha mertem, odaszegődtem magam is. Géza bácsi eszmefuttatásainak középpontjában általában a nők álltak. Mit mondjak: lehetett tőle tanulni. A tapintatlan részletezés helyett egy élettani és egy irodalomtörténészi észleletét idézem föl. Az élettani: fantasztikus — mondotta —, hogy míg egykori kedvesei sajnálatosan és rohamtempóban öregszenek, őrajta nem fog az idő! Erre abban talált magyarázatot, hogy nem cövekelt le soha egyetlen nőnél, sosem volt rest bátor, fölfedező utakra vállal104