Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Hol van itt a művészet? (Benes József festőművész anekdotái)
gyorsan megkérdezte még: „Tudják-e, mit mondott Mao Ce Tung?” A néhány vásárló és az eladók megmeredtek, hisz a Kádár-rendszerben Mao nevét nem igen volt ajánlatos emlegetni. Pista néhány másodperc után mondta is az idézetet. »Bármerre is fordulsz, az üleped az hátul marad.« Megkönnyebbülésemre az ijedtség nevetésben oldódott fel. * * * Ács Jóskával kapcsolatos a következő történet is. Említettem már, hogy Ács Jóska barátom nagyon szerette a borocskát, különösen a termelői bort. Megvoltak Zentán is, Pétervára- don is, Topolyán is azok a helyek, ahova jártunk. Olyan termelők voltak ezek, akik zugkocsmát tartottak. Egy alkalommal az egyiknél elfogyott már a bor. Kora ősszel lehetett. Megkérdeztük, tudna-e javasolni valakit, akinek jó bora van? A Slavnic bácsinál van, de ő nagyon megválogatja, hogy kinek ad — válaszolta. El is mentünk a megadott címre. Zárva találtuk a kaput, csöngetésünkre egy asszony nyitott kaput. A legnagyobb meglepetésünkre, láttuk, hogy vak a néni. Be sem mutatkoztunk, az első kérdésünk az volt, van-e bor? Igennel válaszolt, és kedvesen betessékelt bennünket. Ez a vak asszony, akit előtte soha nem láttam, igaz, hogy ő sem engem, azt kérdezte: »Maga a Benes művész!« »Hogyan ismert meg?» — kérdeztem. »A hangjáról» — válaszolta. Később elmondta, sokat hallgatta a rádiót, és mivel én többször nyilatkoztam a művésztelepről, s a zentai kiállításokról is, úgy látszik, annyira kifinomult volt a hallása, hogy a hangomról felismert. Ezzel függ össze ez a történet, amit most elmondok. Mivel nagyon jónak találtuk Ács Jóska barátommal a bort, többször is elmentünk Slavnicékhoz. A vakkal, persze, mindig találkoztunk, egy-két szót váltottunk, és ő legtöbbször eltűnt, nem ült ő oda közénk soha le. Egy alkalommal beszélgetést hallottam a szomszéd szobából, két nő beszélgetését. Meg is kérdeztem, hogy ki van ott. Elmondták, hogy a házigazdának a felesége húsz éve fekvő beteg. Paralízise volt, s azóta is ágyban fekszik, sem kezét, sem lábát nem tudja használni. Egy alkalommal behívtak a szobába, mert a béna beteg beszélni akart velem. A vak asszony többször is elmondta, hogy a Benes művész úr is idejár. Bementem a szobába akkor, és rendkívüli, csodálatos dolgot láttam. A béna és a vak ember tökéletesen kiegészítették egymást. Csináltattak egy kottatartóhoz hasonló szerkentyűt, amit a béna, fekvő asszony mellére támasztottak, és ráhelyezték a könyvet. A vak lapozta a könyvet, a béna pedig fönnhangon olvasta azt. * * * Ha már ilyen szomorú dolgoknál tartunk, mondanám a következőt. Amikor Zentán egy koncepciós per kapcsán letartóztattak, házkutatást is tartottak nálam a belügyi szervek. Bevittek Zentárói Szabadkára, a börtönbe, ahol napokig tartott a kihallgatásom. Volt úgy, hogy egy nap nyolc órán keresztül is szünet nélkül kérdezgettek. Egy alkalommal az, aki ott kihallgatott, megkérdezte: »És mi van a királyokkal?« Tudni kell, hogy Jugoszláviában még ma is vannak királypártiak. És nekem többek között fölteszi a kérdést: »És a királyok?« Nagyon meglepődtem, mondom, milyen királyok? Mi, bácskai magyarok, soha nem voltunk a szerb király pártján. Még egy-két kérdést tett föl, amiből kivilágosodott előttem a gyanúsítás. Az történt tulajdonképpen, hogy Zentán egy magyar amatőr színházat szerettünk volna létrehozni, hiszen a lakosság 87 százaléka magyar, és szerb amatőr színház volt a városban, magyar nem. Mi szerettünk volna egy magyar amatőr színházat teremteni, és már kerestük is a hozzá való színművet. Újvidéken a Fórum klubjában Tolnai Ottó költő barátom ideadta az Übü király című könyvet, hogy vigyem el Vicéi Károlynak, aki vállalta volna a színpadi rendezését. Ezt a darabot is szerettük volna előadni. Ezt valaki leadta a belügynek, és ez a belügyes, aki az irodalomhoz, persze, nem sokat konyított, csak annyit jegyzett meg, hogy gyanús, mert a királyról van benne szó. A másik nyomozó, aki érzékeltetni akarta, hogy ő a művészetekben milyen jártas, 94
