Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Hol van itt a művészet? (Benes József festőművész anekdotái)
megjegyezte, hogy a második felesége operaénekesnő, úgyhogy ővele nyugodtan tudunk művészetekről beszélgetni. Nagy szakértőnek tartotta magát, többek között megjegyezte, hogy a Vicéi és a Gordos mindenfélét összeírnak. Ma is olvasta a verseiket, förtelmesek! Miroslav Antic, akit ugyan nem nagyon kedvel, de az egy igazi jó költő, mondta. Nem azért, hogy szerb, de jó költő, mondta. És elszavalta a Vajdaság című versét. Bizony, ilyen nagy élményben volt részem; ülök a belügyön, a rácsos ablakok mögött, és nekem a vajdasági belügyi főnök, az ottani ávós parancsnok, verset szaval. * * * Konjovié Milan vajdasági festőművészről is van néhány történetem. Milan azt mondja nekem egy alkalommal a topolyai művésztelepen: „Hallom, nem régen jöttél haza Párizsból.” Mondom, persze, kint voltam. És akkor elmesélte, amit én már tudtam, hogy neki Párizsban van egy háza, műteremmel, ez még a második világháború előtt épült, és a feleségével a harmincas években kint is éltek sokáig, a második világháború kitörésekor azonban hazajöttek Zomborba. Tudom, mondja, hogy egy festő barátod kint él Párizsban, aki szabadkai gyerek, és ismer engem. Tudakold meg tőle, nem találkozott-e a képeimmel? Talán száz képet is otthagytam a házban, s mind széthordták a második világháborúban. Nem tudok róla, mondtam, de hamarosan újra megyek Párizsba, majd megkérdezem a barátomat. így is volt, elmentünk néhány galériába, s az ottani szakemberektől megkérdeztük, nem találkoztak-e Konjovic-képekkel. Sajnos, senki nem tudott semmit. Én akkor két hónapig voltam kint Párizsban, és mit ad isten, a Pali barátom egy alkalommal hat Konjovic-képet vásárolt az egyik vidéki város piacán, egy öreg néni árulta. Ezek a képek 1937—38-ban készültek. Nálam volt a fényképezőgépem, diafelvételt készítettem mindegyikről, és amikor hazajöttem, az első dolgom az volt, hogy fölhívtam Konjovic’ot és elújságoltam: „Barátom, hat képedet vásároltuk meg Franciaországban egy ócskapiacon.” „Milyenek?” — kérdezte. Mondom, gyere el, és nézd meg. Jöttek is a Konjovic Galéria igazgatónőjével, Láng Irmával Zentára, és én levetítettem nekik a diákat. Az öreg majdnem sírva fakadt, mikor újra látta ezeket a régi képeket. Konjovic mindjárt megkérdezte, nem adná el a barátod ezeket a képeket? Ő visszavásárolná. Tudni kell a Konjovicról azt, hogy nagyon fukar, pedig milliói vannak, s hogy őrült hiú is. Ő magáról azt tartja, hogy ő Európa legnagyobb művésze. Mondom, én erre nem tudok válaszolni, ellenben ha kimegyek, megkérdezem. így is történt, mikor legközelebb kimentem Párizsba, megmondtam a barátomnak, hogy mit üzen a Konjovic. Eladnád-e a képeket? Miért ne, ha jól megfizeti, válaszolta. Hogy tájékozódjunk az árakról, elmentünk Saint Germaine-be, egy galériába, ahol Czóbel Bélának, a nagy magyar expresszionista festőnek rendszerint voltak képei. Megnéztük, mibe kerül egy Czóbel Béla-festmény. Korban is körülbelül megegyeztek, bár Czóbel valamivel, persze, öregebb volt. Amikor visszajöttem Zomborba, találkoztam Konjovic’tyval, és rögvest meg is kérdezte: „Mi van, eladja a barátod a képeket?” A felelet az volt, hogy igen. „És mit kér darabjáért?” Elmondtam, hogy megnéztük, mibe kerülnek a Czóbel-képek, de hozzátettem: „Mivel te nagyobb festő vagy, mint Czóbel, természetesen drágábban adja”. Percekig nem tudott szóhoz jutni. A képvásárlásból, persze, nem lett semmi. * * * A bácstopolyai művésztelepen egy alkalommal azt mondja Konjovic Milán, gyere velem tanyát festeni. Beültünk a kocsijába, saját sofőrje, nagy Citroenje volt. Elmentünk egy közeli tanyára. Ő a szokásos módon felállította az állványát, és expresszionista módon kezdte a színeket feldobálni a farostlemezre. Én meg inkább ott kólészoltam, nem festettem, nem rajzoltam semmit, közben észrevettem, hogy ott a tanyán tisztítják az ásott kutat. Odamentem jó napot köszönve, és láttam, hogy jön föl a vödör sár. Vissza a vödör nem 95
