Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Tüskés Tibor: A parabola-novella (Mészöly Miklós: Az árnyék)

Világképe homocentrikus életlátás, megközelítés. Az emberben egyfelől értékek teremtőjét, értékek hordozóját, másfelől veszélyeztetett lényt lát. A környezetnél is, a társadalomnál is jobban érdekli az egyén: az ember természetrajza, magatartása, viselkedésformái. Számára az ember rejtelmes lélek, az egyéniség kimondhatatlan csoda. Hisz az emberben, de azt is tudja, hogy tragikus lény, az elmúlás, a halál tudatának van kiszolgáltatva. Humanizmusa jelző — ideológia és érdek — nélküli humanizmus. „Úgy esett — írja —, hogy soha nem tartoztam semmilyen csoporthoz, irányzathoz. Mindig vonzott, hogy igyekezzem a körön belül kívül maradni: azzal a naivitással, hogy így következetesebben maradhatok elkötelezett az emberrel szemben, akármilyen arculatát mutatja. Nem kifizetődő naivság; de újra se csinálnám másképp.”

Emberképében hangsúlyos helyet kap a férfi és a nő viszonya. Lázad az érzelmesség ellen, de nem tagadja az érzések fontosságát. Látszólagos hűvössége, a jelenség távolság- tartó megközelítése mély indulatokat takar, s vele az érzések, az emberi kapcsolatok fontosságát emeli ki. A férfi és az asszony egymáshoz való viszonyának ábrázolását szívesen állítja meghökkentő helyzetekbe, abszurd, szélsőséges környezetbe. írásai egyszerre érzte- tik meg a szerelem szépségét és tragikumát, csodáját és csapdáját, ajándékát és kockázatát.

Amit Mészöly írói világképéről általánosságban elmondtuk, Az árnyék című novellájában is föllelhető. Olyan ez az írás, mint Salvadoré Dali Az emlékezet állandósága című festménye, amelyen az óralap meghajlítva rásimul a kőre, s a valósághű elemek, a részletező realizmus meghökkentő természetességgel keveredik az álomszerű, szürrealisztikus, sejtelmes víziókkal. Az írással kapcsolatban a képzőművészeti párhuzam másnak is eszébe jutott, legföljebb nem Dali festményére, hanem Chirico festményeire történt a hivatkozás. Mészöly írásainak egyik korai és avatott elemzője, Béládi Miklós írja: „Olyan ez a novella, mint egy szorongásos álom, mint Chirico »metafizikai tájképeinek«, Olasz terei-nek éles fénnyel megvilágított sík felületei, idomai, tornyai, amelyekre helyenként mértanian precíz árnyék borul. Pontos, hideg és borzadályos világ a Chiricóé; Mészöly novellájából is ilyen hangulat árad, szinte önkéntelen szöveges illusztráció az olasz festő képeihez. Teljes objektivitás és teljes szubjektivitás vegyül össze a novella szorongásos álomképében. Merthogy álomról van szó, afelől nem lehet kétségünk, még az sem zavarhat meg, hogy a részletek a lehető legaprólékosabb valószerűséggel idéznek párbeszédet, mozdulatot, tárgyi környezetet...” Ezek a valósághű részletek, „az ilyen odavetettnek tetsző, de nagyon is megfontoltan elhelyezett sorok jelzik, hogy a novella nem játékos álomvízió, hanem része egy tudatosan épített életszemléletnek”. Eddig tart, amit Béládi Miklós a novelláról mond; értelmezése itt véget ér. Elgondolkoztató a képzőművészeti párhuzam . . . Helyénvaló a figyelmeztetés: a novellában tárgyszerűség és személyesség, valósághű elemek és szorongásos álomképek vegyülnek egymással... Az is igaz, hogy Az árnyék nem játékos álomvízió, hanem az író tudatosan épített életszemléletének része . . . De mi van a képzőművészeti párhuzam mögött? Mit rejt a különféle elemek vegyülése? Miféle életszemlélet jut kifejezésre az írásban? A novella kapcsolatrendszerével, értelmezésével foglalkoztunk eddig is. De a részletes bizonyító, érvelő munka, a kézzelfogható elemzés még hátra van, az általános érvényű megállapítások kibontása csak most kezdődik.

Óvatlanul sétálunk be a novella világába. „Evekig azt hitték, három sóstó van a környékükön” — olvasunk az írás első mondatát. Kik azok, akik azt hitték? Mikor hitték? Hol van az a három sóstó? A történet hely- és időviszonyai később sem tisztázódnak. Hiába olvasunk „a horizont szélén érintetlen vattacsomóként” kirajzolódó havasokról, nagy tévedés azokat „erdélyi havasoknak” lámi, s a novellában az író részéről „a erdélyi havasokban töltött idő emlékfoszlányait” sejteni, amint Béládi Miklós teszi idézett értelmezésében. A cselekmény színhelye teljességgel megfoghatatlan. Szó van számos érzékletes részletről, kézzelfogható utalásról, három sóstóról, dombokról, odavezető utakról, községről, egy erdei házról, havasokról, egy váratlanul létesült édesvizű tóról, akáccserjésről, de nem tudjuk, hogy ez a környezet hol található. Ugyanilyen meghatározatlan, elvont, homályos a történés ideje. Hallunk számos érzékletes időmozzanatról, évekről, majd az „egyik őszi reggelről”, változó napszakokról, elmúló órákról, de a cselekmény kora

36