Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Tüskés Tibor: A parabola-novella (Mészöly Miklós: Az árnyék)
nem rögzíthető, nem köthető naptári, történelmi időhöz. A novella szereplőiről sem tudunk meg sokat. Egy tudatosan szűkített magánvilág alakjai, nevük, nemzetiségük, társadalmi helyzetük, szociális „erőterük” nincs, csak nemük és valószínűsíthető életkoruk: egy fiatal férfi és egy fiatal asszony lakik a házban. Inkább közérzetük van, mint jellemük. (És szó van még a nyaranta a tavakat látogató fürdőzőkről, idegenekről.) A mindössze öt nyomtatott oldal terjedelmű novella szerkezetét nem a szigorú okszerűség, nem a magától értetődő logika, nem a kötött motívumok rendje határozza meg. Látszólag önkényes részletek, értelmetlennek tetsző fordulatok követik egymást. Pontosabban: a novella szerkezetének alakulását, az elemek sorrendjét valamiféle megnevezhetetlen szorongás szabja meg, a szabad motívumokat a légkör, a hangulat fűzi össze, köti egymáshoz. A novellában lépésről lépésre nő a homály, a szorongás, a bizonytalanság. A cselekménymozzanatok úgy épülnek egymásra, hogy ennek az életérzésnek a kifejezése, megéreztetése legyen minél plasztikusabb, kézzelfoghatóbb, szemléletesebb. Az első rész (az első oldal) a helyszínt, a környezetet, az alakokat villantja föl. Egymás után hallunk a három sóstóról, a községről, a házról. Előbb arról értesülünk, hogy idegenek, fürdőzők járnak erre, s később ismerjük meg a ház két lakóját, a férfit és az asszonyt. A legfontosabb közlésnek az látszik: az idegenek irigylik a itt élők idillinek tetsző életét („— Bizony — mondogatták —, ilyen egyszerűen volna jó élni”), de itt hangzik el ez a rejtélyes, sokat sejtető, baljós mondat is írói közlés formájában: „A férfi szeretett játszani az iszonyattal; ha ökörnyálat fújt feléje a szél, kettészakította.” Belénkszorul a gyanú: miféle ellentmondás van a látszat, a paradicsomi béke és a valóság között? A statikus, állóképszerű rész után megmozdul a cselekmény. „Az egyik őszi reggel váratlan s szinte kihívó ajándékként tűző napsütésre ébredtek.” Új, édesvizű tó jelenik meg a tájban. A tó közepén sziget emelkedik ki a vízből, a sziget egy részét árnyék borítja. Mindez a korábbihoz képest új volt, ajándék volt, értéket jelentett. A változást, a szigetet, az árnyékot az asszony látja meg először, megkívánja, birtokba akarja venni. A férfi nem látja az árnyékot a szigeten, nem hisz az asszony szavainak. A cselekményrész azzal ér véget, hogy az asszony egyedül vissza akar menni a házba: „— Bemegyek ... Te maradsz még? — kérdezte halkan.” A harmadik rész csupa leírás, írói közlés; egyedüli szereplője a férfi. A tó partján marad, később mégis kedve támad, hogy megmártózzék. Belegázol a vízbe, begyalogol a szigetig. Meglepődve tapasztalja, „hogy a szigetet csakugyan árnyék szeli ketté”. Elalszik, s amikor fölébred, újabb változást tapasztal. Eltűnik az árnyék, a tó elveszti ezüstös ragyogását, s egy „kifosztott sziget” veszi körül. Az író közléséből tudjuk: valamit szükségszerűen tesz (action gratuite!), és sokat sejtető újabb írói közlés értelmezi tettét: „érezte .. . nem cselekedhetik másképp, csak maga mérheti ki büntetését.” Mi volt a bűn, amit elkövetett? Mi lesz a büntetés, amit csak maga mérhet ki önmagára? Ezzel a kételkedéssel, kíváncsisággal, megoldatlansággal, lezáratlansággal ér véget a novella harmadik cselekménymozzanata s egyben az irás első, nagyobbik fele. Sorkihagyás jelzi az újabb, nagyobb szerkezeti elkülönülést, váltást. A novellának ez a másik fele mindössze két oldal, s ez is két kisebb egységre oszlik. Folytatódik az írói narráció, de minden közlés most az asszonyra vonatkozik. „Az asszony az akáccserjésben várakozott.” Vagyis nem megy be a házba, a férfit várja, de az nem jön. Helyette (újabb, meglepő fordulat, újabb, meghökkentő, álomszerű kép) a csorda jön, visszataszító, félelmetes állatok lepik el az utat, bivalyok, disznók. Mit tesz az asszony? Térdre ereszkedik, összekulcsolja a kezét, imádkozik. Vállalja a félelmet, vállalja az egyenlőtlen küzdelmet az állatokkal, vállalja a férfi helyett is. Külön bekezdésben kiemelt, súlyos, szimbolikus értelmű mondat épül az írásba: „Az asszony lehunyta a szemét, hogy még egyenlőtlenebbé, még alázatosabbá tegye a küzdelmet. A férfi helyett is.” És mit tesznek az állatok? Nem bántják az asszonyt. „Az állatok, ha lehet, még óvatosabb trappolással kerülték ki, mint előbb.” A részlet ismét az imádságra, az asszony összekulcsolt kezére utaló hivatkozással zárul. A novella befejezése a legrövidebb terjedelmű rész. Újból fölbukkan a két szereplő, a 37
