Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Karátson Endre: Az életöröm elvesztése (elbeszélés)

„Maga gonosz. Maga megérdemli, hogy lábtörlőnek használják egy bérkaszárnya kapujában. Ha van villája, megérdemli, hogy leégjen, és maga megfőjön a fürdőkádban, mint egy vasárnapi tyúk, és kozmáljon le maga, mint a bableves, és varsával halásszák ki az ikráját, és magából ne maradjon más, mint a zománcra szenesedett sercli, de előtte még fogatlan vadászok motozzák meg és vegyenek el magától mindent, amire a hátralevő időben szüksége lehet, aztán jöjjön egy idegen, polgárjogi békeaktivista és csókoljon ki az arcából magának egy darabot és cuppantson jó nagyot az aktivista, jó nagyot cuppantson, és közben magának a heréjével a pekingi és a shangháji válogatott pingpongozzon, és dúlja fel beleit erős hánytatószer, vágjanak a maga képébe érett görögdinnyét és érezze maga, hogy pálcikalábai nőnek, de meneküléshez, hegymászáshoz ezek túl gyengék, ezért daloló régészek ássák be a pádimentom alá magát és rézgáliccal kenjék be szemgolyóját, miközben füléből hangyák, nemi szervéből giliszták jönnek elő kiéhezett darazsak között. Maga ezt mind megérdemli. Vagy nem érdemli meg maga mindezt?”

Nemi szervet mond fasz helyett. Nem meri kimondani azt a szót, hogy fasz. Ez meglep. Van valami hátsó gondolata? Vagy prűd? Azt már bajosabban képzelem el, hogy ez az aszalt bőrű, durván cserzett, kőszáli edző a maga rekedt orditozása közben gyengédségből a kevésbé drasztikus szót használja. Meg miért is kímélne? Bár ha azt mondom, hogy ez a viharvert edző az ő magányos kőszálán, akkor már nem ugyanúgy hallgatom a dühöngését, és ha úgy jellemzem, hogy szegény, elmagányosodott edző a maga fedetlen, viharvert kőszálán, akkor nem vethetem meg, és gyűlöletemnek is engednie kell. Elvégre, lehet, hogy a javamat akarja, azért ideges. És azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy szolgálataihoz én folyamodtam, és pénzemért nekem kell elszámolnia hegymászásban való fejlődésemről. Ahonnan ő néz, ott a sok gorombaság mögött egy lelkiismeret szörnyen szorong a maga tisztaságáért. A felelőtlen gazdájáért érzett felelőssége teljes tudatában üvölti:

„Rohadjon meg ott, ahol van, maga renyhe pacal, és ne tudjon többé menni se le, se fel! Forduljon ki a gyomra saját enyészetének bűzétől és jöjjön magára kolera, lepra, fitymaszűkület. Nőjön gomba fülébe, lepje penész a gerincét, teljen meg húgysavval véredénye. Azt akarja maga, hogy megteljen? Vagy nem akarja maga azt?”

Jogi szempontra helyezkedni ezzel a bődületes oktatóval szemben reménytelen. Egyáltalán nem is azt óhajtja, hogy helyezkedjek, hanem, hogy menjek. Abbahagyja a toporzékolást, szája szögletébe havasi gyopárt biggyeszt, s ahonnan az ő szeme néz, ott merő hivatástudat van. Üsse kő, megyek. Úgy emlékszem, kőszáli edzőm előbb egy kis szurdokba ereszkedett, onnan kampózta fel magát egy fogódzkodásra alkalmasabbnak rémlő sziklafalon. Utánamegyek. A szurdok drámai hely, de jogos feltételezésemmel ellentétben nem bukkanok megkövesedett, fekete göröngyökre, sem egyéb, mélyértelmű törmelékre. Sajnos, a fogódzkodásra alkalmas falat sem találom. Mindenütt egyformán meredek, és hiába keresem lázasan, a hideg kikezdi csontjaimat. Örök hó csikorog a talpam alatt, és hiába várok jelzést a kőszáli edzőtől, ő a torlódó felhőkbe fúrja fejét. Egyébként letelepedett, kényelmesen a hegycsúcsnak veti hátát és jancsiszögeivel a fejem feletti űrben harangozik. Erre aztán elkezdek toporzékolni:

7