Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Karátson Endre: Az életöröm elvesztése (elbeszélés)

„Hallja maga, gennyes fisztula! Nyomja ki magát egy durva hüvelykujj és kampós körmével kenje szét magát a hegygerincen! Hallja maga! Maga nem hallja? Szemétláda! Vérlázitó féceszgéber!”

Hiába próbálom ordítani, hogy szarházi, nem sikerül. Az sem megy, hogy bassza meg. Ráadásul majdnem hanyattvágódom a csúszós gleccseren, amin itt dühöngök. így aztán kénytelen vagyok csákányozva és kampózva mászni, bármilyen meredek a kőszál. Közben folytatom, csomósán, görcsösen, ahogy éppen lehet a nyaktörő körülmények között:

„Maga lump, ott! Hallja maga, naplopó csiszlik! Munkakerülő himpellér! Cégéres munkanélküli! Csak érjek fel, és kő kövön nem marad magából. A zrityó- ját is letépem magának és szerteszéjjel rúgom a pozdorjáját, maga fattyú, maga strigó! Vagy nem fattyú és strigó maga?”

Az istennek sem tudom kimondani, hogy a valagát szeretném szétrúgni a kurafinak, a pinahajcsárnak. Akárhogy is erőlködöm, nem sikerül, és lehet, hogy azért nem hederít rám, mert ilyen illemtudó vagyok. Márpedig a baj megvan. A kampót, amin állok, rosszul ékeltem oda, és ha a kőszáli edző nem avatkozik be, pillanatokon belül csak az a kampó tart meg, amelyikbe felül fogódzkodom. Most nem jó, itt nem jó, most tudom, hogy akárhol jobb. Arcomat a jeges bazalthoz szorítom, nehogy a szédüléstől kicsússzék a kötél a kezemből, s amikor lábam alól elveszik a támasz, a semmi felett lóbálom magamat, hiába. Sikoltok:

„Gyilkos! Ne dögöljön ott csak úgy maga. Segítség! Ne a felhők mögé nézzen! Gyilkos! Engem nézzen! Segítség!”

Készségesen kidugja fejét a felhőkből és működésbe helyezi izmai rengetegét. Sodronyinge, szarvasirhából hasított nadrágja kiválóan alkalmas a tornamutatványra. Jancsiszögeit megveti a kőszálon; bakancsa úgy tapad oda, mint gyíkok és ízelt rovarok lábai. Úgy tetszik, a szíjak, csomók és hurkok is tartják. Távol áll tőle a szédülés, sőt, onnan, ahonnan a stopperórára néz, szemébe valami örömforma ül ki. Miközben én a semmibe lógok hiába, és billegni kezd a felső kampó is.

„Ne lógassa magát hiába! Mozgás ide fel! Egy, kettő, három.”

Nyújtja le a botját, de én görcsösen a kampóba kapaszkodom. A kampó enged. Zuhanok. Repesztő megafonhangját így is hallom.

„Három, négy, öt, hat, tuskó! hét, nyolc, kilenc, trampli! tíz, tizenegy, tizenkettő, ütődött liszteszsák . . .”

Fokozatosan elszigetelődik, de azért balfasznak nem nevez. Kétségbeesett kalimpálásom közben a láthatár egyik végétől a másikig verik vissza a bércek, amit kiáltok:

„Ködevő kucséber! Anyátlan apaszomorító! Kankó! Csipa! Gyógyíthatatlan övsömör!”

Egyre távolodom a felhőktől, egyre tisztábban látom a díszleteket. Elhajigált sörkonzervek a várrom körül, legyek csípik a tehenek szemét, a forgalmi lámpák torlódást okoznak.

„Irgalmatlan ragyabunkó! Vagy nem ragyabunkó maga?”

Mikor ez jön ki torkomon, alattam már alig pár méterre Schubert pisztrángjai fickándoznak.

Lehet, persze, hogy nem így van. Lehet, hogy nyújtja le a botját, de kőszála nem elég edzett: letörik, zuhannak együtt, alig tudom elkerülni, hogy magukkal sodorjanak. Kiszámolom:

8