Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Karátson Endre: Az életöröm elvesztése (elbeszélés)

a láthatárig a friss levegőben, melytől a vörösvérsejtek oly szaporán fickándoznak, mint a Schubert pisztrángjai. A hegyi patakok is tisztán kivehetőek lejjebb. Most jó, itt jó, most tudom, hogy másutt nem jobb.

Talán azt külön rossznéven veszi a kőszáli edző, hogy a semmibe lógatom a lábamat. Elvégre a felhők mögött valami van. Jöjjek. Veri botjával a sziklát, s a zajtól nem tudok együtt forogni lassan a világgal. De azért a világot nézem, nem őt, s úgy teszek, mintha nem hallanám. Díszletek: várrom csókákkal és turistákkal, erdőszegély tehenekkel, közlekedési lámpák a falvak főutcáin. „Vigyázzon!” kiáltja. Megrettenek. Leomolhat a kiszögellés, amin ülök. Kiejtem kezemből a sonkás zsemlét és nem merek utánanézni. Másképpen fordul velem a világ: inkább felfelé nézek. „Ügy, úgy, rám vigyázzon”, szól le türelmetlenül. „Vegyen fel mindent és jöjjön.” Elhűlve hallgatom. Beugrat? Parancsolgat? Sürget? Meg se mozdulok. Még azt se mutatom, hogy sajnálom az elvesztett uzsonnát. Térjen észhez magától. Ne ugráltassa a vasalt botot.

Egy másodpercre abbahagyja és ledugja fejét a felhőkből. Zöld, celofánernyős vászonsapkát visel, melytől arca foszforos megvilágítást kap. Akárcsak a testén, arcán sincs jóformán hús, bőre horpadtan inakra, idegekre tapad, és süppedten ülő szeme köré kútkávát rajzol. Ahonnan ez a szem néz, ott nem sokat teketóriáznak: harmadik felszólítás után megtorlás következik. „Elég a gatyázásból. Indulás fel hozzám!” Csakhogy szerintem nem rendelkezhet velem. Nem vagyok sem szolgája, sem túsza, sem beosztottja. Jogi szempontomat konok mozdulatlansággal hozom tudomására.

Négyezer méter magasban a jogi szempont különösen zavarba ejtő. Körülbelül harminc méterrel van az ő csúcsa az én párkányom felett: lekászálódnia hozzám, hogy bicepszeivel visszaéljen, még az ő járatosságával is kimerítő, egyedül viszont éppen olyan hiába kémlel a felhők mögé, ahogyan én a felhőkön innen a lábamat lógatom. Szóval zavarba esik, és mivel a harmadik felszólítása eredménytelen maradt, szabad utat kénköves indulatának enged:

„Hallja, maga! Mért nem hallgat a szép szóra? Jöjjön fel ide azonnal, vagy nem tudom, mit csinálok. Nem érti? Rajzoljam?”

Jogi szempontom változatlan. A magam részéről hallgatok.

„Én értem magát. Maga szabotál. Tudja, kicsoda maga? Az én szememben maga egy büdös állat. Egy ganajtúró bogár. Egy moslékot zabáló, sárban fetrengő renyhe sertés. Az én szememben maga kanálisban vinnyogó, loncsos patkány. Az én szememben maga egy hasmenésben fürdő, fekete dongó. Záptojásszaga van magának, ott lenn, az én szememben.”

Ahonnan az ő szeme kimered, ott kihívás van. A magam részéről hallgatok. „Azt akarja, hogy lemenjek? Azt akarja, hogy ártánypástétomot csináljak magából? Azt akarja, hogy jancsiszögeimmel beletiporjam a sziklapárkány repedéseibe? Azt akarja, hogy szétverjem vasalt botommal az agyát, mint egy záptojást? Mert magának rothadt és gusztustalan és használhatatlan az agyveleje. Azt akarja, hogy a koponyáját kiborítsam, mint egy serblit? És hogy utána az orrát beleverjem? Azt akarja, hogy az agy nélküli testét megnyúzzam és a test nélküli bőrét kiragasszam a bazaltra, és a bőr nélküli testét mezítláb futtassam fel ide, mint egy anatómiai ábrát? Azt akarja maga? Akarja maga azt?”

Jelentősen nézi stopperóráját. Ahonnan nézi, ott szitok és átok torlódott fel. De miért e cirkalmak? Miért e görcsös szókötések? A magam részéről mindenesetre hallgatok.

6