Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Karátson Endre: Az életöröm elvesztése (elbeszélés)
Kar át son Endre Az életöröm elvesztése ■X -Alighogy felér, az edző megveti lábát a hegycsúcson. Jancsiszöges bakancsából felhőkbe nyúló teste acélsodrony. A felhők örvény lenek, gyúrják, döfölik, az edző kimozdíthatatlan. Az edző erős bástya, melyről a nekirontó ostromhullámok alaktalanul visszafröccsennek. Háj ezen az inas testen sehol, hús is alig — csomózott, hurkolt szíjakból áll, mint az anatómiai ábra izomzata. S mintha az anatómiai ábra önmagát kettőzné, bőr sodrony ingét, szarvasirhából hasított nadrágját szíjak tartják, csomók és hurkok erősítik. Az egész ember hasonlít egy pattanásig feszült húrhoz. Nem osztrák. Nem indián. Kőszáli edző. Baljában stopperóra, jobbjában vasalt végű bot. Időben, ütemesen utol kellene érnem. A kiszögellésről, melyen állok, továbbjutni kötéllel, csákánnyal lehet. Van kötelem és csákányom is, csak kedvem nincs. Rekordot nem javítunk, semmi baj a rekorddal, mások már megjavították. Páratlan kilátás is az én szintemről nyílik a környező alacsonyabb csúcsokra, a csúcsok vonulataira, a vonulatokat megtörő hasadékokra. Onnan, ahová a kőszáli edző kúszott fel, jóval kevesebbet lát a felhők miatt. Hol azért, mert körülözönlik, hol azért, mert alája sűrűsödnek. Persze, az egymásba törekedő légi habcsókok, vattaemlők, stukkó puttik kelthetnek benne olyan érzést, hogy barokk oltárfal tetején posztói, ám rajta kívül manapság kinek van kedve elszigetelődni ilyen kényelmetlen pozícióban? Szóval minek? És külön bosszantó, hogy a ködevő, kőszáli edző türelmetlenkedik. Repesztő megafonhangja lehatol hozzám. Hogy ne rakjam le a hátizsákomat, ne bontsam ki uzsonnámat, ne dögöljek le, ne lógassam lábamat hiába, ne halasz- szam holnapra, amit ma megmászhatok. Várom, hozzáüvölti-e a tízparancsolatot, legalábbis ennek korszerűsített változatát, hogy dohányzástól tartózkodjál, kábítószerrel ne élj, óvszer nélkül ne közösülj feleséged felebarátjával stb., de az egészből csak annyi marad, hogy ne lopd a napot. Ennek a központi tiltásnak minden sürgető változatánál suhint egyet botjával a kőszálon, éreztetve, hogy alkalomadtán velem helyettesíti be a kőszálat. No mármost: velem nem lehet így bánni. Hogy jön ő hozzá? Meg ha jöhetne is hozzá, az én koromban, az én testsúlyommal, az én foglalkozásommal, az én családommal nem hagynám. És ha fiatalabb lennék, soványabb, alacsonyabb beosztású, szőkébb családi körű, akkor sem. Nem mondom meg, hogy miért nem. Mire fel mondanám meg? Lerakom a hátizsákomat, előveszem uzsonnámat, ledöglök, lógatom a lábamat hiába. Mennyei a kilátás. Több festő és szobrász szerint Isten ilyen kumuluszokban honol, nyújtózkodik a világ egyik végétől a másikig, időnként kikönyököl egy polcolódó gomolyra. Az Úr feltehetően madártejet iszik, de az én sonkás zsemlém sem kutya: savanyú ugorkaszeleteket is magába foglal, sós, ropogós, jól meg van vajazva, majszolása élvezetes. Ellátok 5
