Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Vajda Gábor: Korai felvilágosultság (Varga Zoltán: Szökés)

volt magyartanár visszaemlékezéseit, mert, ha nemritkán megszalad is a tolla, s indulatában elfogulttá is válik egyik-másik ismerőse vagy ve- télytársa tulajdonságainak ecsetelésében, rögtön azokat az indítékokat is feltárja, amelyek őt mint vallomástevőt valamiképpen befolyásolták véleményalkotásában. Az értelem kizárólagosítására hajlamos entellektüel sok mindent feltár abból, ami szempontját indokolttá, szükségszerűvé teszi.

Halász Béla minőségutópiája szárnyaszegett- ségében tér el Németh László hőseinek heroikus küldetéstudatától. Varga hőse önmagában is kételkedik s a farmernadrágosok kétarcúsága úgyszólván már az indulástól kezdve jelen van a magatartásában, hiszen dilemma nélkül fogadja el a pártkönyvecskét, jóllehet azok közé tartozik, akik nem bíznak az uralkodó osztállyá terebélyesedő párt küldetésében. „Többnyire azt teszem, amit nincs okom meg nem tenni...” — vallja később, amikor már abban sem bízhat, hogy a hivatásgyakorlás mélyebb szintjén nevelőként még dacolhat az árral.

Az eddigiekből kitűnik, hogy a Varga Zoltán prózaművészetében eddig alkalmazott módszerek közül a Szökés c. regény a pszichológiai realizmus jegyeit mutatja. Egyetlen belső monológ, csupa visszatekintés, szűkebb értelemben vett jelen ideje nincs, minthogy egy talaját veszített ember végzi el végső számvetését, egy külföldön kezdődő elfogadhatóbb életre számítva. Szigorú valóságértékelés — egy többre hivatott embernek a látószögéből: ez aktivizálja az olvasónak az esztétikai érzékével együtt az erkölcsi érzékét is. Ez a két princípium ugyanis Varga Zoltán alkotói habitusában kezdettől fogva jelen van. Esztétikai tömörítésének, példálódzó kifejezésmódjának, látomásos átlényegítésének ugyanis mindig az ember és ember viszonyának mérlegelése, a „hogyan helyesen élni?” kérdése a mozgatórugója.

Az ilyen életszemlélet s az ennek megfelelő poétika az életből kimaradó hőstípust állítja a mű középpontjába. A biológiai motiváltságú erők összecsapásában gyöngének bizonyult, jámbor ember többször feltűnik az újabb világirodalomban. Mivel Varga Zoltán elsősorban angol nyelv- területen tájékozott, ezért talán legcélszerűbb Saul Bellow a Herzog)áia hivatkoznunk, ha Halász Béla szellemi őse után nyomozunk. A párhuzam azonban csak addig érvényes, amíg a nemek egymás iránti vonzódásában jelentkező nyugtalanító irracionalizmusra, a szellemi értékek érvénytelenségére korlátozzuk. Különben azt kell mondanunk, hogy Varga hőse kevesebbet tett meg abból az útból, amelyen Herzog már jócskán előre haladt. Halász Béla ugyanis még csupán a határán van a sehova sem tartozásnak, a nemzeti (nemzetiségi) közösségből való kiesésnek. Ő még csak most jutott annak felismerésére: mindenki egyéni értékfelfogással rendelkezik, s egyáltalán nem biztos, vajon valóban szüksége van-e a magyar ajkú diákoknak a magyar írók megismerésére ahhoz, hogy az egyre inkább elanyagiasodó világban boldogulhassanak. Halász Béla csak a szerepéből kimaradva jutna el olyan önmarcangolón cinikus gondolatokhoz, melyek szerint neki is csak azért fontos a magyar nyelv és irodalom, mert azzal keresné meg a kenyerét, no meg azért, mert sajátos neveltetése és alkata képzelőerővel, a szenvedélyeknek ezzel a korlátlan kiélési területével áldotta meg.

A Szökés sűrű szövésű, mélységfedezettel rendelkező, de a helyzet és a szövegösszefüggés által indokolt asszociációkban bővelkedő mű. Egy nemzetiségi kultúra, s általában a kultúra válságának epikai foglalata. Nem a bűnösöknek és az ártatlanoknak a szembeállításán van benne a hangsúly, mindenki vétkes benne a maga módján, még a főhős is, mert nem próbál meg minden erejével úgy élni, hogy a valóságos életben szerezzen érvényt igazának. Ő az esztétikum szférájában éli ki indulatait, s ezzel lényegében semmit sem bizonyít be mások előtt saját igazából.

Varga hőseinek magatartásában a kíméletlen önzés jut kifejezésre. Együttérzésre legfeljebb Halász Béla hajlamos, jóllehet ő is nemegyszer tehernek érzi e tulajdonságát. Különben ő is mindig kész a szóbeli agresszivitásra, s mint az örökösen frusztrált emberek, képes az ellenkezőjét állítani annak, ami a vele beszélgetőnek a véleménye. A belső kiegyensúlyozatlanság legláthatóbban akkor ütközik ki belőle, amikor látszólag indokolatlan cselekvésre emlékeztető módon, pofon vágja nőügyről felszínesen fecsegő kollégáját. E hajlandóság azonban nem csupán benne van meg, mert „Pisti, negyven éve ellenére egészen fiatalos, mondhatni fiús arcában kétségtelenül ugrásra készen lapul az agresszivitás . . .” Ebben az emberlátásban a megfélemlítettek, a visszaszorítottak történelmi tapasztalata is benne van, s ennek köszönhetően az emberben rejlő gyilkos lehetőségeket is érzékelteti. Pl. az egyik korrumpált igazgató „bután ravasz viselkedésén is inkább csak a ketrecbe zárt állat dühe érzett, azt az emberfajtát képviseli, aki nem felejt, s ha a történelem valamilyen szeszélye folytán egyszer úgy isten igazából hatalomhoz juthatna, valószínűleg évtizedek múltán is képes lenne felkutatni egykori elítélőit és saját igazának rendíthetetlen tudatában végezni velük ...”

A Szökés főhősének lelkületére annak folyamatos tapasztalása nehezedik, hogy az ember eleve alsóbbrendű lény, tulajdonságai atavisztikus jellegűek. Végső soron ez az élmény határozza meg Halász Béla elmagányosodását, kifelé vezető életútját, a mű szerkezetét és pesszimista hangulatát. Ez vallomásszerűen így hangzik: „. . . min89