Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Vajda Gábor: Korai felvilágosultság (Varga Zoltán: Szökés)
szerető is egyúttal, vagy ha ilyen nincs, hát jöjjön akárki időnkénti csillapítónak, bárkivel helyette- síthetően és anélkül, hogy fejem hidegségét veszélyeztetné, nem tűröm el túlsó végem, lenti ellenfelem, hülye pólusom uralkodását, koncot neki, aztán pofa be, alighanem ezért tépek szét már az elején minden kapcsolatot...” Az agyműködésnek e tudatosan vállalt túlfokozottsága Halász Béla önelemzése szerint nem annyira magában az alkatban, mint inkább a neveltetésben, a hajdani értelmiségi családi háttérben, az átörökölt jó értelemben vett elit magatartásban gyökerezik. A szocialistának mondott világ mereven áll szemben mind a Halász család által képviselt polgári elvekkel, mind pedig azzal a minőségutópiával, amely Béla képzeletében formálódott meg mint gúnyos társadalomkritika s mint az emberiséget egyedül üdvözítő eszmény. így aztán a regényírás rögeszméje kompenzációszerű megvalósulást ígér eszménynek és valóságnak a tudatot gyötrő súrlódásában. A regény azt cselekedné meg, amit a feleslegesen sokat töprengő, a lehetőségeiben korlátozott képtelen megtenni. Halász ugyanis a mindennapi életben csupán akarja azt, amit belső monológjában a következőképpen nyilvánít ki szülei előtt: „. . . nekem nem az kell, hogy család, vityilló, kocsi, én magányos farkas akarok lenni, árvából lett jó katona, gerilla, igazságtevő szegénylegény, szellemi útonálló, nagyvadra induló lesipuskás vadorzó, akármi, csak futószalagon készült termék nem, síneken futó aprócska jármű.” Az energia valójában a tanúszerepre pazarolódik, hiszen Halász Béla magyartanár egyre inkább szemlélője lesz a körülötte folyó eseményeknek, visszaéléseknek, a társadalmi dzsungel kisebb-nagyobb vadjainak, s abban éli ki magát, hogy sok mindent feljegyez, az igazi bosszú pillanatára, a regénynek mint szintetizáló értékelésnek az elkészülésére várva. Azonban ő sem igazi megszállott, különben az alkotásra összpontosítaná az erejét s nem terhelné fölöslegesen annak a halála, akinek sorsáért legkevésbé ő felelős. Varga Zoltán plasztikusan érzékelteti, hogy az önkínzásnak a különféle helyzetei a lehúzó környezet hatására alakulnak ki. Halász Béla nem találhat szövetségesre Póregyházán, ezért hajlamossá válik önmagát ízekre szedni, saját magát hibáztatni a túl magasra kitűzött s ezért megvalósíthatatlan ideálokért. A községben, ahol a pályafutása kezdődött, s ahova később kirándul, túlnyomórészt délszláv bevándoroltak laknak, s a kisebbségben levő magyarok a kivándorlásban keresik alárendeltségük orvoslását. Ilyen körülmények között a hivatását érthető túlbuzgósággal gyakorló magyartanár óhatatlanul nacionalistának minősül azok előtt, akik számára a kultúra az ideológiával, illetve annak pártérdek szerinti érvényesülésével egyenlítődik ki. A Szökés c. regény alkotójának becsületére válik, hogy olyan világképet alkot, amelyben nem szúr szemet egyes szociográfiai elemeknek a kiemelése. Varga Zoltán hősének (hőseinek) tragédiája nem csupán a vajdasági magyar emberé, hanem a mai emberé is. Még akkor is, ha legtöbbet azoknak mondhat, akik ismerik az utóbbi évtizedekben kialakult tartományunkbeli nemzeti viszonyokat. Halász Béla többször is hangsúlyozza: tudatában van monomániájának. Ő főleg abban üt el környezetétől, hogy ott sem mond le az észérvekről, ahol a biológia irracionalizmusa az úr. Dühítően felfoghatatlan számára: mit értékel Zsuzsa barátnője Hajdú Pistiben, az alacsony, hiú és üres emberben. S az az önmegalázó tolerancia is ingerli, amellyel Zsuzsa az érzéketlen ösztönember szeszélyeit kiszolgálja. De mindenekelőtt feleségének, Klárinak az igénytelensége ingerli, hiszen a feleség a szellemi életben elmerült férj mellett gyakorlatias életvitelű férfiben keres kárpótlást. Szinte nem is a megcsaltság fáj Bélának, hanem a minőségeszménynek az újabb veresége. Mint Bödör Anti barátja esetében, amikor egy jó orvos menthetetlen elanyagiasodásának válik tanújává. Vagy volt tanítványának, Ottikának a példáját látva, amely a családalapítást vállaló fiatal nők szükségszerű ellaposodásának, elveszésének bizonysága. Szemben a vidéknek életet meghatározó kis hatalmasságaival, akiket a regénybeli és a valóságos író is csak távolról szemlél, amint azok jellegzetes helyükön, a vendéglő asztala körül üldögélnek. A Szökés c. regény nem más, mint a vajdasági felesleges ember szemlélődésének fiktív dokumentuma, adatleltára. A jelen idejű eseménykeret csupán annyi, hogy Halász Béla, aki immár albérlő s irodai fordítóként keresi meg kenyerét, hivatali kiküldetésben egykori értelmiségi harcainak, magyartanári hivatásgyakorlásának színhelyére látogat, s míg útitársai és ismerősei kalandokban igyekeznek elmenekülni önmaguk elől, addig ő gondolataiban nem csupán a távolmúltat éli át, hanem a jelen távlattalanságát is. A kiruccanás hivatalos voltában is értelmetlennek látszik, s még inkább azzá válik, ahogy fokozatosan tisztába jövünk a főhős létének súlytalanságával, szerepének feleslegességével. A regény első, nagyobb részében, két nap távlatából, erre a kirándulásra való visszaemlékezés dominál, majd mindinkább egybemosódik a múlt és a jelen, ami által még jobban kihangsúlyozódik Halász Béla magyartanár csődje, kivándorlásának elkerülhetetlensége. A Szökésben a múltban élés lelki helyzete tűnik szembe. Ám nem elveszített, de mégis megtalált eltűnt idő édes varázsaként, hanem mint kényszerképzet, mint önmagyarázat és önigazolás. Nagy-nagy tárgyilagosság-igény jellemzi a 88
