Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Bertha Zoltán: Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában
Bertha Zoltán Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában1*' JL amási Áron regényírása a műfaj különös megkísértése, a nagypróza teherbírásának következetes próbatétele. Arra irányuló folytonos törekvés, hogy a regény, eltérően a polgári, klasszikus realizmus hagyományától, közvetlenül népi, folklorisztikus műformák, műalkotástípusok struktúrájára épüljön. De ez nem a realista regény valamiféle „kitágítá- si” szándéka és igyekezete; hanem inkább egy olyan műfajtipológiai, poétikai vagy történeti-esztétikai állapot, amely eredendően egyfajta mitikus-mesei népképzelet, szemléletmód és valóságlátás keretein belül teljesedik ki, miközben utakat és lehetőségeket nyit a kézzelfoghatóan konkrét tapasztalati realizmus formálási elveinek az érvényre jutásához is. Itt igazán nem valami visszatérésről, a népiséghez való visszahajlásról van szó; nem a realistanaturalista tendenciák felbomlása, a realista-naturalista örökséggel való szakítás utáni helyzetről: éppen ellenkezőleg, egy ezeket megelőző világszemléleti alappal bíró esztétikum mutatja fel a maga világképét, benne a regényszerűvé alakulás irányait is jelző megjelenítésmódokkal. A Szűzmáriás királyfi, Tamási első regénye elsősorban egy archaikus népi hitvilág, hiedelemrendszer értékszerkezetében értelmezhető, a mitikus-samanisz- tikus hitregék, hősénekek, balladák epikai körén belül. Az Ábel-trilógia viszont már a mítosz „deszakralizálódásának”, mesévé alakulásának a folyamatát, illetve eredményét példázza, s ebben a minőségében éri el az európai regényműfaj újkori kezdeteinek, főként a pikareszk regénynek az epikai-műontológiai alapsajátosságait. Vélhetően ez a magasművészeti, világirodalmi kapcsolódási, érintkezési szféra is belejátszik az Ábel egyértelműen pozitív kritikai-irodalomtörténeti értékelésébe, szemben az ilyen vonatkoztatásokra kevésbé alkalmas művek ellentmondásos esztétikai fogadtatásával. S itt következik be Tamási pályáján az a — fordulatnak is nevezhető — fejlemény, amely nem az Ábel realizmusát, egyöntetűen elismert empirikus teltségét, gazdagságát viszi tovább és bővíti a XIX. századi értelemben vett lélektani vagy társadalmi nagyepika felé haladva, hanem mintegy visszalép a meseszerűség, a meseiség gyökereihez, a Szűzmáriás királyfi világszerkezetét is jelentő hitrendszerhez, a pogány és keresztény elemek szinkretizmusában működő népi hiedelemkörhöz. Ez az a következetesség, amellyel Tamási vállalja a népi epika ősformáihoz, így a regény, sőt a mese forrásvidékéhez való ragaszkodást, ezzel pedig a példázatosság, a jelképesség, a fantasztikum, a kalandosság és epizodikusság, a szorosabb, kötöttebb lélektani koherenciahiány pszichológiai és társadalmi realizmus előtti ábrázoló és formaalkotó elvei melletti kitartást. A Jégtörő Mátyás és a Ragyog egy csillag az a két összetartozó könyv, amely újra a néphit élő motívumai és világmagyarázó jelentésösszefüggései közé helyezkedik — de már magán viselve az Ábel esztétikai varázsának lényeges hatástényezőit. Ilyen vonások a plasztikus leírásmód, a testközelien bensőséges ábrázolás, a tempós, higgadt, epikai nyugalmat árasztó közlésmód, és a meghitt, szelíd, kedélyes előadás. A Szűzmáriás királyfi viliódzó, felfokozott lírai stilizáltsága és tragikus-drámai hangvétele helyett itt alapvetően epikusi elbeszélői magatartás nyilatkozik meg, a líraiság másfajta — meleg, családias, intim érzelmességet hordozó — színezetével. A Jégtörő Mátyás két könyvében tehát mintha a Szűzmáriás királyfi tematikai dimenziói, mitológiai övezetei * Bertha Zoltán írásával emlékezünk a huszonöt éve elhunyt Tamási Áronra (A szerk.) 64
