Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Bertha Zoltán: Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában
Ábel-i megvilágítást, hangulati aurát, derűt és bölcsességet nyernének. Ebből a szempontból a kétféle — mitikus hiedelemtörténeti és mesei-realisztikus elbeszélési — irány tipológiai szintézisének is tekinthető a Jégtörő Mátyás, de hogy az irodalomtörténeti közvélekedés mégsem emeli egészen az Ábel magasába, annak oka lehet éppen az a szokatlan tendencia, az a különleges kísérletezés is, amellyel Tamási újra meg újra archaikus hitvilág, mítosz, filozofikum és aktuális, tárgyiasan valóságközeli epikum érvényes egyeztetését, összhangba, szerves kapcsolatba hozását célozta meg. S nem a modern mitizálás konstrukcióteremtő intellektualizmusa szerint, hanem a mesélő kedély elemi és eredeti természetességét a népi bölcselet inherens transzcendentalizmusával olvasztva szuggesztív egységbe. S ez az a jellegzetesség, amely kiváltja az esztétikai megítélés bizonytalanságait, s problematikussá teszi, hogy lehetséges-e (általában vagy itt) a prózai epika, a regény elbeszélőformáiba a néphit archaikus képzettartományait eredeti szemantikai univerzumukkal együtt belefoglalni, lehetséges-e a mitikus-szimbolikus jelentésövezetek szemléleti, kifejezésformai és modalitásbeli összetettségének, a klasszikus regénytechnika és -kompozíció rögzülése előtti komplexitásának sértetlen és harmonikus regénybeli transzpozíciója. A varázshit távlatai Látszólag ellentmond tehát egymásnak a Jégtörő Mátyás csodás, természetfölötti, fantasztikus elemekben (szereplőkben, eseményekben) bővelkedő cselekménye, és a megjelenítés érzékletes, szemléletes realizmusa, tapasztalatközelisége, a leírás életteli valóságossága és plaszticitása. A mitikus hiedelemstruktúra metafizikai és spirituális igazságtartalmainak érvényesülése azonban mindig — az ősiségtől a legújabb időkig — egy „objektív szubjektivitás”, azaz egy kollektív elfogadás, hitelesítés és szentesítés működéstörvényei szerint zajlik le; ez konstituálja a mítosz feltétlen lényegvalóságként elismert igazságértékének „szent”, „sacré” jellegét, ami — Nagy Olga szerint, aki ezzel Eliade-ra és másokra is utal — a szabad, költői fantázia bizonyos megkötöttségét is jelenti. A hitelesség, a magától értetődő nyilvánvalóság megteremtésének módja a közösségi és korérzület függvényében a mágikus-rituális eljárásoktól a fetisizáló-tabuizáló szimbólumképző mechanizmusokig sokféleképpen váltakozhat, alakulhat, s így a részletező-realisztikus kidolgozás az evidenciaszerzés, illetve bizonyosságmegerősítés egyfajta — újkori — eszközének is tekinthető. Egy másféle megoldás lehet a mesei jelképesség és stilizálás, amely itt szintén szerepet kap. S éppen ebben fogható meg az a különleges kettősség, amelyet Babits már a könyv megjelenésekor így boncolgatott Népmese és regény című tanulmányában: „Ahogy Tamási a népmeséhez jutott, nem a szándék tudatossága vitte, hanem lelki alkatának természetes gravitációja. Képzelete eredendőleg mítoszalkotó, látásmódja, komponálása meseszerű akkor is, ha témája száz mérföldnyire van a népmese témavilágától. Rendesen nem is a népmeséi motívumokból indul ki, hanem inkább beleesik azokba. Új könyve, a Jégtörő Mátyás, úgy kezdődik, mint egy fantasztikus regény. Egy büntetett szellem földi vándorlásait mondja el, míg különböző állati formákon át emberi testbe ér. Ez fantasztikumnak elég szokványos, s népmesének kissé túl spirituális; a történet első személyes előadása sem ad éppen népmeséi tónust. S mégis ez a könyv, önmagától és szinte észrevétlenül, valóságos népmeseregénnyé válik, s épp ezáltal hoz új, különös műfajt a magyar irodalomnak. Ami legföltűnőbb: a mesehangulat Tamási regényébe valahogy nem is a fantasztikum ajtaján lopózik be. Maga a csodás história, a szellem vándorlásának története állatból állatba csöpp meseszerűséget sem mutat. Inkább — a fantasztikus regények régi receptje szerint — különös realizmussal dolgozik itt az író, szinte természetrajzi pontossággal festve a vándor lélek változó életét a különböző állati testekben: pókban, méhben, gólyában vagy sasban. A mese nem ebből a szellemhistóriából indul, hanem épp ellenkezőleg, a földi valóságból, egy intim falusi képből, a paraszti környezet rajzából, amelybe a száműzött szellem állati minőségében belecsöppen, hogy rámért szolgálatát’ teljesítse.” 65
