Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - N. Horváth Béla: Népdalmotívumok József Attila költészetében
mok: szemérmesen visszafogott („Könnyel takarja el csókját”) és kitárulkozó, önfeladó („Lábam elé teríti a csókját”). A szerelmesek egymásra találását, az egyesülés képét pedig a népdal jellemző motívuma adja tudtuk „Köréje rejtő erdő száll le, / Én körém égő erdő száll le . . .” Az „égő” az égés, a láng szerelmi szimbolikáját egyébként részben maga a vers is megfejti: mind a férfira, piind a nőre ugyanaz az ige vonatkozik („elveszem”), ez pedig csak akkor lehetséges, ha a kölcsönösen egymásnak adják magukat. A Mégis elveszem tehát nemcsak a tűz szimbolikus szerepű motívumával, hanem egész struktúrájával, átvitt értelmezésekben gazdag jelentésrendjével egy erotikus szerelmi népdal modern költészeti változata. A patak, a folyó motívumának ilyen értelmű újabb előfordulását egy sokat elemzett versben véljük felfedezni. A Klárisok- vita, majd az ezt tulajdonképp lezáró Tverdota György-tanulmány a vers sok elemét tisztázta, érdekes és sajátos megvilágításba helyezve bizonyos részleteit. A vers varázsénekkénti értelmezése (Tornai József), illetve az ősmagyar nyelv rendszerével vont párhuzam (Tverdota György) azon művészi sajátosságra hagyatkozik, hogy József Attila az ősi és a modern kifejezésmód szintézisét teremtette meg a Klárisok-ban. Bizonyos népdalvonások elemzésével — új szempontként — ugyanezt kívánjuk kimutatni, nem érintve a vitában felsorolt érveket, illetve nem kívánjuk megismételni az eddigi megállapításokat. A vers szerkezete nyilvánvalóan a kedves alakjának föntről lefele tartó bemutatására épül. Az így alkotott rendben azonban bizonyos eltérések megfigyelhetők az egyes szakaszokat illetően. Látható ugyanis, hogy a metaforikus képek jellege, képszerűsége, hangneme megváltozik az utolsó két versszakban. Amíg ugyanis az első kettőben az alapmetafórá- ba („Klárisok a nyakadon / kender kötél a nyakamon”) újabb, annak jelentését kiegészítő képek épülnek be, addig az ugyanolyan terjedelmű szakasz egyetlen képet variál. A vers első felének groteszk képkapcsolásai (klárisok—békafejek, báránygané, illetve rózsa, aranyöv—kenderkötél) eltűnnek a második egységből. Feltűnő változás még az is, hogy az alap-metafóra az első részben a te („nyakadon”) és a lírai én („nyakamon”), tehát a férfi-nő viszonyát rajzolja meg, ami csak áttételesen érvényesül a záró két versszakban. Ebből ugyanis hiányoznak a lirai én vonatkozásai, ezt a szerepet a természeti kép tölti be. Azaz az érzelmi állapotot és változásait József Attila ugyanúgy a természettel érzékelteti, mint a népdalok, népballadák költői. A természeti képek és folyamatok az első két ves- szakban nyilvánvalóvá tett ellentétet oly módon viszik tovább, hogy azok feloldhatatlanságát, a szerelmi kapcsolat perspektíváját, illetve reménytelenségét tükrözik. Mert ha sarkítottnak is érezzük a szegény legény — gazdag lány balladai szembeállítást (Tímár György véleménye), az azért tagadhatatlan, hogy az ékszerek (klárisok, aranyöv) világától roppant messze esik a báránygané és a kenderkötél jelezte szféra. Vitatható a kenderkötél — lélekharang összefüggés is (Tornai József értelmezése), ám tény, hogy a jelzett váltás épp itt, a „kenderkötél” után következik be. Két világot kapcsol tehát össze József Attila: a modern költészet és a népdalok világát. Az alap-metafóra ellentétét következményképpen bontja ki ez a párhuzamra épített képsor: Szoknyás lábad mozgása harangnyelvek ingása folyóvízben két jegenye hajtása. Szoknyás lábad mozgása harangnyelvek kongása folyóvízben néma lombok hullása. A harang szava és főleg kongása a gyász közismert szimbóluma. Feltűnő viszont a harang és a jegenye, illetve lombja közti párhuzam: azaz a lombok hullása is az elmúlást asszociálja. A kép, a lábak és a jegenye azonosításában zavaró tényező a helymegjelölés: a „folyóvízben”. Értelmezésében azonban segit az előbbi versekben is látott patak = szerelem, 59
