Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Szerdahelyi Zoltán: Hajnóczy Péter a Mozgó Világnál (Beszélgetés Veress Miklós költővel, a Mozgó Világ egykori főszerkesztőjével)

kellett mondanunk az „M”-ről. Persze, ilyesmi később is gyakorta előfordult, hiszen olykor terjedelmi, másszor politikai okok miatt is manővereznünk kellett. Ám miközben vérig sértettük egymást, a szerkesztőség, ez a folyton változó redakció egységes maradt. Ha Kulin Ferenc lemondott — egyetemi megsokasodott oktatási és pártbeli munkáira hivatkozva — a helyettesi posztról, akkor például Alexa Károly vette át a helyét. . . Egyszóval, a legfontosabb dolgokban, ami egy egész művésznemzedék életterének biztosítása volt, vagy az értelmiség magatartását nyilvánvalóvá tenni szociográfiában, vitacikkekben — nem vitattuk el egymástól a másik igazát, ha a folyóirat érdeke azt kívánta.

De visszatérve Hajnóczyra: hogyan fogadta az elutasító döntést?

Igen, hát itt jönne Hajnóczynak a lelke, vagy egy szerkesztőnek a lelke. Engem borzasztóan bánt ez a dolog, máig is őrjöngök miatta. Ha én korábban konzekvensebb vagyok, akkor az „M” után „A halál kilovagolt Perzsiából”, az a csodálatos kisregény is a Mozgóban jelenik meg! Mert mondanom sem kell, hogy Péter halálra sértődött, amikor visszaadtuk neki a novelláját (ezt telefonon, fölfokozott hangulatban közölte is velem), s odacsapódott az Új íráshoz — amely ezt a művét szépen le is hozta.

Hogyan került aztán később vissza ismét a Mozgóhoz? Gondolom, idővel elfeledte korábbi sérelmét. . .

Beletelt két év is, mire újból jelentkezett: „A parancs”-csal, úgy 79 táján. Az Új írás szerkesztősége az idő tájt cserélődött, s úgy látszik, nem bírták tovább elviselni Pétert.

Ehhez, persze, ismerni kell az akkori szerkesztőségi hangulatot, amely rettenetesen merev, hivatalszerű volt. Olykor a szerkesztők már attól is féltek, hogy emberek. Tehát, ha mondjuk egy berúgott író betántorgott, akkor nem azt nézték, hogy milyen esztétikai minőségű az, amit behoz, hanem eleve abból indultak ki, hogy ő részeg. De, ha meggondolom, ezt meg is tehették nyugodtan, mert volt egy jó csomó józan életű írójuk, egy egész nemzedék, amin szinte lehetetlen volt áttörni. Az a nemzedék, amely 56 után azt írta le, hogy jobb kiegyezni. . . Egyikőjük azt írta, hogy István király akkoriban úgy büntetett, hogy levágatta a bűnös kezét, ezt toldotta meg egy másik Tűztáncos cseppet sem költői kérdése: „Jaj, mit tegyünk azokkal?” Szóval, a mi korosztályunknak nagyon nehéz helyzete volt az indulásnál, s még később is, mert egymás után utasították vissza a köteteinket. Utána lehetne nézni, mert egy csomó kortársam ettől ment tönkre: nagyon jól tudjuk, hogy hányán és miért.

Érthető, hogy Hajnóczy ebbe a világba sehogy se illett bele: ő különben is kivételes helyzetű embernek számított már csak azzal is, hogy nem volt hajlandó irodalmárrá lenni, s (ami ezzel gyakorta együtt járt) megalkudni sem. Ehhez még hozzá jött az ő „alkoholista őrülete” (hogy az egyik ottani szerkesztőt idézzem), amit aztán tényleg nem tudtak követni. De a lényeg, azt hiszem, abban az idegenkedésben van, hogy azt az óriási szeretetéhséget, ami ezt az egykor filigrán, ám egyre inkább fölfúvódó embert jellemezte, nem tudták hova tenni, ez nekik idegen volt.

Azt hiszem, hogy a Mozgó Világ nyitott szelleméhez, közismert toleranciájához viszont nagyon is közel állt egy ilyenfajta kendőzetlenül őszinte, emberi-művészi attitűd.

Természetesen. Mi mindig nyitott szerkesztőség voltunk, hozzánk bármikor bárki bejöhetett. Hajnóczynak, akiben akkora szeretetéhség lakozott, hogy fölfalta volna a világot, éreznie kellett, hogy mi szeretjük őt, elfogadjuk olyannak, amilyen. És ő attól kezdve valóban úgy gondolta, hogy hozzánk tartozik újra, járt is hozzánk rendszeresen.

„A parancsára azonban mégis úgy kellett hogy rábeszéljenek. Egyrészt, mert nem is tetszett annyira (én mindig a Perzsiát szerettem volna!), másrészt talán élt még bennem egy kis sértődés is amiatt, hogy ő korábban elment tőlünk. Nem szabadott volna akkor, a visszautasítás miatt, annyira megharagudnia! De Alexa meg a többiek nagyon mondták, hogy Hajnóczy most jó passzban van és egyre jobbakat fog hozni, fogadjuk el. És tényleg! Aztán jött a „Jézus menyasszonyá”-val, ami feltétlenül tetszett, s hozott egy sor rövidebb írást is (ezeket a 80-as évfolyamban három számban is közöltük).

Úgy tudom, ez az esztendő a Mozgó Világ történetében amúgy is fordulópontnak számított, hiszen akkortájt válhattak végre havilappá, s kaptak elfogadható szerkesztőségi elhelyezést is.

48