Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Szerdahelyi Zoltán: Hajnóczy Péter a Mozgó Világnál (Beszélgetés Veress Miklós költővel, a Mozgó Világ egykori főszerkesztőjével)
Igen, az ő újbóli fölbukkanása éppen az átszervezés kellős közepén történt, amit borzasztóan nehéz volt kiharcolni. Bár akkoriban már engedett a dolog: néha engedték a lasszót a nyakunkon, néha újból meghúzták. De ami a lényeg: ment a Mozgó, egyre jobban ment és néhányan segítettek is, hogy havilap lehessünk. 79-ben zajlott ez főleg, és bizony sokan mellette voltak a KISZ KB-n is. Barabás János, Mezei Emőke, Lendvai Ildikó jut most eszembe hirtelen — ők is sokat tettek az új Mozgó megindulásáért. Igaz, még ekkor is kifejezetten politikai harcok dúltak körülötte, s ezért sem sikerült elérnem, hogy ne tegyék rá: a KISZ KB folyóirata — ezzel ugyanis sok későbbi feljelentésnek elejét lehetett volna venni. Mikor végre megállapodtunk, még hónapokig dideregtem, várva, hogy egyezkedésünket ténylegesen is jóváhagyja a KISZ KB, s nekiállhassak a szerkesztőséget rendbe rakni, tudjam, hogy mennyi pénzt kapok erre stb. Amikor ez is megvolt, végre alkalmas szerkesztőségi helyiség után nézhettünk. Végigjártunk egy csomó helyet, hogy hova költözzünk, s végül a Bertalan Lajos utcában (egy volt zöldségesbolt helyén, ahonnan a Kisdobos szerkesztősége éppen kiköltözött) megtaláltuk, amit kerestünk. Óriási hely volt, igaz, hogy tulajdonképpen romhalmaz, ami viszont egy hallatlan előnnyel rendelkezett: két telefonvonala volt! Amikor végül ezt is megkaptuk, kiharcoltam — Magyarországon először! —, hogy kapjak egy tisztességes tördelőszerkesztőt Helle Mari személyében, aki aztán gyönyörűen megcsinálta a lapot. Gondolom, ezután végre szabadon örülhetett munkájuk eredményének, élvezhette az eddigi tervek beteljesülését . . . Nos, amikor végül minden együtt volt, minden státuszt megkaptunk (79 decemberére), akkor vették észre a barátaim, hogy kezem-lábam veszve: kikészültem teljesen, be kellett vonulnom egy klinikára. De mindegy, megérte, mert minden egyre jobban ment aztán: a srácoknak rengeteg jó ötletük volt, mindenki bedobta, amit tudott, a Czakó akkor találta ki az „a-tól z-ig” ,rovatot’ a hátsó borítóra stb. S ennek én nagyon örültem, hisz ezért dolgoztam öt évig! Ezért jártam végig minden egyes Mozgó-számmal a különböző stációkat is (mert amióta szerkesztettem, mindegyikkel volt valami probléma: följelentés vagy „csak” akadékoskodás). Azt hiszem, tényleg nem lehetett könnyű dolga, hisz nemegyszer két tűz közé keveredett, s Önnek kellett valami olyan egyensúlyt biztosítani, ami a lap továbbéléséhez, sőt fejlődéséhez mindenképpen szükségesnek látszott. S ez, ha időnként egyéni meghasonlást, áldozatot is jelentett, mindenképpen megérte: a Mozgó Világ jelentősége legalábbis ezt bizonyítja. Mégis, hadd kérdezzem ezekről a kellemetlenségekről is egy kicsit, hisz enélkül nehéz megérteni a közelmúlt embergyötrö megpróbáltatásainak belső mozgásviszonyait manapság. Annál is inkább érdekelne ez, mert úgy tudom, az egyik kései Hajnóczy-novella, az „Ösztönző elem” körül is kisebbfajta vihar keveredett akkortájt. . . Sokat mesélhetnék, mert tényleg mindegyik szám körül volt valami botrány. Most hirtelen Tar Sándornak „A lehetőség” című szociográfiájáért adományozott Aszú-díja jut eszembe, amitől a pártközpont s a KISZ KB a fejét fogta dühében — s amit végül nem engedtek megjelentetni. Arról az NDK-s írásról van szó, amely a magyar vendég- munkások ottani szereplésével foglalkozik. Hát, mi ezt éppen akkor akartuk közölni, amikor Kádár elvtárs utazott ki, megint, megkötni az újabb vendégmunkás-szerződést az NDK-beli elvtársakkal. Közben meg már a Nyugati környékén halászták össze a következő garnitúrát — egyre rosszabbakat —, hogy folytathassák a balhékat, erőszakoskodásokat, mit dicső eleik elkezdtek. Sanyi ezt nagyon jól ismerte, mert ő is kinn volt párttitkár. Szóval, ennek a szociográfiának a közlése egyből politikai ügy lett, s minket le is beszéltek róla szépen. Amire aztán föllázadt a szerkesztőség, kitaláltuk az Aszú-díjat (az összeget kis fizetésünkből dobtuk össze), hogy Tar Sándor e kiváló, bátor munkáját meg j utalmazhas suk. A másik emlékezetes eset valóban Hajnóczy novellájához, az „Ösztönző elem”-hez kötődik, amit az 1980/11. számba adtunk le, s amivel kapcsolatban a nyomda fölmondta a lapelőállítást, azzal, hogy a nyomdászok fölháborodtak ezen az íráson. Azonnal rohantam Petrus elvtárshoz, az Ifjúsági Lapkiadó igazgatójához, s elcipeltem magammal az Egyete49
