Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Szerdahelyi Zoltán: Hajnóczy Péter a Mozgó Világnál (Beszélgetés Veress Miklós költővel, a Mozgó Világ egykori főszerkesztőjével)
Szerdahelyi Zoltán Hajnóczy Péter a Mozgó Világnál Beszélgetés Veress Miklós költővel, a Mozgó Világ egykori főszerkesztőjével J.^L.özismert, hogy Hajnóczy Pétert szoros szálak fűzték a Mozgó Világhoz, hisz e folyóirat egyike volt ama kevés fórumnak, mely merte felvállalni az ő különös-nyers müveit s egyéniségét. Gondolom, Ön is a lapnál, szerkesztőként találkozott vele először. Személyesen igen, de már korábbról is ismertük egymást, mégpedig az írásainkból. S ez az ismeretség — nem véletlenül — szintén a Mozgóhoz kötődik, mégpedig annak első, 1971-es januári számához, amiben lényegében együtt jelentünk meg. Tőle akkor két novellát közöltek (a „Tréfá”-t és a ,,Szenesek”-et), én pedig Szegedről — ahol akkor éltem — az itteni fiatal irodalmárokról küldtem tárcát, felkérésre. Valahogy így folytam aztán bele a Mozgó Világ szerveződésébe is: nagyon távolról. Ezt a ’távol’-t azért hangsúlyozom, mert bizony nem nagyon ismertük mi egymást akkor a pestiekkel. A Tiszatájban megjelent írásainkat például nem olvasták, nem tudtak róla, s ha véletlenül valaki a fiatal írók közül ’lejött’ Szegedre, bizony nagyon lekezelő volt velünk. Én később is sokat vitatkoztam erről, s ez volt a témája lényegében annak az első cikkemnek is. Végül aztán — „vidékiként” — Ön is fölkerült Pestre. Miért? 1974-ben vetődtem föl ide, amikor már Szegedről nagyon kifelé állt a szekerem rúdja. Az Élet és Irodalomhoz kerültem, de pillanatokon belül kaptam egy felkérést, hogy vállaljam el a Mozgó Világ főszerkesztőségét, tehát egy kéthavi folyóiratét. Persze, annak tanúja voltam már korábban is, hogy többen visszautasitották ezt a lehetőséget — például Szentmihályi Szabó Péter —, mert azt mondták: „Vagy havi folyóirat vagy semmi!” En, mint újságíró — ki Szegeden, amikor (erővel) a városhoz csatolták a környező községeket, Komócsinnal jártam riportokat csinálni — rájöttem arra, hogy ebben a szituációban nem lehet mást tenni, mint elfogadni azt a lehetőséget, ami van. Tehát én elfogadtam, és örültem, mert nagyon jó munkatársakat kaptam: Kulin Ferenc elvállalta, hogy ő lesz a helyettesem, Lengyel Péter volt az első olvasó-tördelőszerkesztő (igaz, csupán hárman kerültünk státuszba, olvasószerkesztőnkkel s a titkárnővel együtt). Mindenki borzasztóan kevés pénzért jött, a többi szerkesztő 600 forintért dolgozott havonta; később tudtam csak a rovatvezetőimnek 800 forintot kiharcolni. A szerkesztőség, persze, a KISZ-kiadó egyik legkisebb szobáját kapta, úgyhogy ennek a fizetésnek nagy része arra ment rá, hogy a közeli TIK-TAK presszóba jártunk. A folyosón csak nem tárgyalhattunk a szerzőkkel! Szóval, borzasztó nehéz körülmények között indultunk, ráadásul a lapot Debrecenben nyomták (ez állandó utazgatást jelentett), s az első számnál még a minisztériumban is egyeztetni kellett, hogy mit közölhetünk . . . Nagy“ Gáspár „Szaltószabadság” című versébe azért kötöttek bele, mert úgyis mindenki a sajtószabadságra gondolt róla (mi is), Csalog Zsolt szociográfiájában sokallták a „baszdmeg”-eket, Szervác Jóska gyönyörű versét, a „Szégyeneim”-et szintén kihagyatták az induló számból — tehát így ment ez, amatőr körülmények között és meglehetős nehézségekkel. 46
