Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 2. Kultúra és modernizáció, avagy arcvonások sötétben

értelmiség eltűnik; az amerikai kontinensen ez már megtörtént, és Nyugat-Euró- pa is erre tart; le kell számolni azzal az illúzióval, hogy vállalkozói polgárosodás és a történeti hagyományok szerinti értelmiségi létforma, társadalmi funkció együtt megmaradhat.

Hát, feleltem, ez így nagyon is világos. Onnan nézve. Ilyen tapasztalatokban ők a gazdagabbak, mi inkább illúziókat őrzőnk. Ma a személyes és társadalmi megmaradás alapja az anyagi biztonság, netán (kevesek számára) a szerény felemelkedés. Jól látható, hogy kik fognak ebből kimaradni; jól látható, hogy változóban a magyar polgárosodás másfél százados karaktere. Nem is az az újdonság, hogy elválik a vállalkozásokkal kialakuló és a kultúrát is figyelő, azt fenntartóbefogadó polgárság, hanem az, hogy az elszakadás milyen éles. Az egyik felfelé (előre) megy (gyarapodik), a másik lefelé (vissza) csúszik.

Csökkenthető-e ez a divergencia? (Kinek a kárára?; kinek a hasznára?; kinek- minek a kontrolljával-segítségével?; milyen formákkal, egyéni-társadalmi szerveződésekkel?) További kérdés: milyen következményekkel, mentalitás-kialakulásokkal jár az új polgárosodás?

Beszélgetek, olvasok, próbálok tájékozódni. Hallom a híreket a színházakból, a filmgyárból, a folyóirat-szerkesztőségekből, a kiadók háza tájáról. Mi látható februárban? A vállalkozói igyekezet felerősítette azt, amit közkeletű szóval kul- túriparnak neveznek. Emögött a vállalkozásnak és vállalkozói mentalitásnak azok a formái állnak, amelyek nem egyebek pénzszerzésnél, ám ezt szólamokkal takarják. Az ilyen vállalkozásokban elvész a különbség a műalkotás logikája és a vállalkozói gyakorlat-mentalitás logikája között, a kultúra, a mű felszívódik egy mechanikus reprodukció sémájában. Ez a mechanikus reprodukció pluralizmusra hivatkozik, és így takarja el, hogy a háttérben — mint pluralizmus — mindössze a különféle nyers vállalkozói érdekek húzódnak, illetve — a háttérben — gazdaságilag különböző politikai bázisok fonódnak össze. Ebben a vállalkozói mentalitásban elvész a polgárosult ember öntudata és felelőssége; mindennaposak azok a manipulációk, amelyeket az emlékezetes Gulag-kiadás botránya szimbolizál, az azóta hozzákapcsolódó kultúramenedzselési szerveződésekkel és mentalitással.

De ha — csak egy-egy szerény csatanyeréssel is — megjelentek azért a kultúrának azok a menedzserei is, akik miközben vállalkoznak, keresik a hatékonyság és érték egyensúlyát. Az ő törekvéseik a művészi színvonal előtérbe helyezésével a kultúrát mint létkultúra fogják fel, amely egyedül teszi fel folyamatosan a miért élünk?, hogyan éljünk? kérdéseit. Szemben a bukott élet menedzsereivel, ők az élet méltóságának menedzsereiként, a minőség hatékonyságának lovagjaiként lépnek a színre. Többen vannak ma ilyenek a nagymúltú, irodalmi folyóiratok körül, most csak a Jelenkor Kiadót és a Liget egyre nagyobb horderejű vállalkozásait említem. A kultúra mecenatúrájának hivatástudata és eredményessége az a bázis, amelyről megfogalmazható a „ma hallgató államnak” a feladata. Mert érték és hatékonyság egyensúlyának megteremtésében továbbra is fontos mecé- nási szerepe van az államnak. Nemcsak azért, mert így tud szembeszegülni a kultúripar nyomásával, hanem mert a kultúra integráns szerepének biztosítása nélkül saját münchauseni mozdulatát (modernizációját) sem tudja megvalósítani. Azt hiszem, nem kell utókorunk szociológusára várni, hogy lássuk: ezek az alternatívák mozgatják ma — néhány gyorsan múló személyes ellentéten túl — az írószövetségen kívüli írószerveződéseket is, akár tudják ezt azok, akik részt vesznek bennük, akár nem. És azt hiszem, azzal sem kell az utókor kultúrhistori43