Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 2. Kultúra és modernizáció, avagy arcvonások sötétben
kusára várni, hogy felismerjük: ezeknek a folyamatoknak a középpontjában, mint igazi tét, az írói integritás védelme, illetve föladása áll. Igen, ahogy Babits 1927-ben írt a tehetségekről, akik fölmorzsolódnak a politika végleteiben, a klikkek hálóiban, mert anyagi eszközök híján nem tudják (nem is kívánják?) függetleníteni magukat tőlük. Azok számára, akik a hatékonyság mindenhatóságának vetik alá magukat, az írói integritás már csak szólam és álarc. Az különösen szomorú, hogy többen azok közül is feladják a kultúripar támadásával szemben írói szuverenitásukat, akik pedig az elmúlt években a politikai hatalom nyomásával szemben is őrizték. 5. Most jutott rá időm, hogy újraolvassam Márai Sándor naplóit. Sokan keresik (száz éve), hogy miért jut be oly nehezen a magyar irodalom az európai kultúra áramlásába. Amit Márai mond, azért ragadt belém, mert olyan distinkciót használ, és olyan pontot mozdít el, amely megnevezés és elmozdulás abba az irányba mutat, amerre ma imbolygunk. Márai gondolata magányt, integritást (őrzést- vesztést), megkapaszkodást az európai peremen vagy a további távolodást, együtt foglal magába: „ . . . a magyar irodalom mégsem történt meg a világ számára. A nyelvi magány, a fordítók hiánya, mindez nem magyarázza ezt a süket tragikus sorsot. Valószínűbb, hogy a magyar irodalom legtitkosabb tartalmában, talán nyelvének magányos gyönyörű, de keleties és távoli nyelvének szellemében — valahol, valamiben nem kapcsol a világirodalomhoz.” Mi ez a „valahol, valamiben”? A magyar kultúra jellegét, tudjuk, kialakulásakor meghatározta az, hogy a zóna — közismert történeti okokból — az európai fejlődés peremére szorult. Ez — egyszerűsítve — azt hozta magával, hogy állandó volt a dinamika az új és az archaikum között. Sajátos feszültséggel gazdagította az, hogy miközben nyitott volt az európai hatások előtt, archaikus vonásaival önfenntartását demonstrálta. A feszültség egyik színe az öngyötrő-önigazoló vonás, mint az európai kultúra ráismerő-megújuló karakterétől különböző szín. A különbözőség oka: a másféle időélmény. Kultúránk keleties kapcsolódásához tartozik az „álló idő”, kincsesházának, mint „elveszett édennek az őrzése” (Pilinszky); ez nem kvalitáskülönbség, hanem jellegkülönbözőség. A befogadás elé akkor állít nehézségeket, amikor túl sok olyan sajátos ellentétpárt alkalmaz, amely a nyugati kultúra számára nem azért távoli, mert idegen, hanem azért, mert megérthetetlen. A nyugati kultúra nem ismeri az archaikus és modern közötti feszültséget, úgy, ahogy ez a magyar kultúra gazdagsága; más az időélménye; nincsenek kategóriái a saját maga önmeghatározásán való folyamatos meditációra, a praemodern államszerkezetből adódó írói-nemzeti ügyvállalásra, az olyan ellentétekre, mint amilyen a népiurbánus ellentét. Cs. Szabó László mondta Pilinszkyvel beszélgetve egyszer azt, hogy a nyugati gondolkozás számára a teljesen különböző, egymással feszültségben élő magyar írók művei együtt és egységesen közelebb állnak a Kalevalához, mint hozzájuk. Nem véletlen, tenném hozzá, hogy ezen a burkon lényegében Bartóknak sikerült csak áttörnie, aki a korabeli úttörő európai zene disszonanciáihoz „kapcsolódva” tudta kifejezni azt, amit sajátos időélménynek mondunk, az archaikus és a modern együtt játszásnak feszültségét. Lehetne itt gyors cáfolatként azt fölhozni, hogy lám, egy másféle peremhelyzet 44
