Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 2. Kultúra és modernizáció, avagy arcvonások sötétben
eljár a szponzorálásban, az anyagi alapok biztosításához az országgyűlés kulturális bizottságát erkölcsi-szakmai tekintélyként, gazdasági bizottságát a magántőke és a nyereséges állami vállalatok inspirátoraként mozgósítja); b) a technika gazdasági erőforrások mobilizálásával, a tőkeszerzés igyekezetével értékcentrikus; c) a kísérőjelenségek: a meglevő belső infrastruktúrát apportként kezeli, védi, felhasználja. Összességében: szakszerű eljárássorozat, amelyben (a pártpolitikai manipulációk kizárásával) a „rejtett” autoritások helyett a kulturális értékek érvényesülnek. Gondolom világos, hogy mindez csak egyfelől az irodalom, a kultúra kérdése; másfelől annak kérdése, hogy milyen irányban alakulnak a társadalmi folyamatok. Hozzáteszem ehhez, hogy ma bármerre tekintünk, nem látjuk a kultúra formát talált bázisait. Közismerten évszázados tapasztalat, és a század első harmadában magyar tapasztalat, hogy a piaci körülmények között ez a bázis mindenekelőtt a kultúrát tisztelő, szerető, érte áldozni is tudó polgárság. Ma minden valamirevaló párt, politikai deklaráció, újságcikk, nyilatkozat a magyar polgárosodást sürgeti. De itt több kérdésről van szó. 4. Új kérdések: a) milyen a mai magyar középosztály, az értelmiség anyagi, szellemi, morális helyzete?; b) milyen irányú ma a magyar polgárosodás?; c) mi a különbség a polgári mentalitás két változatában, a vállalkozóiban és az értelmiségiben, és mit jelent ennek az érvényesülése a (hatékonyságra berendezett) kultúripar és (az értékbiztosító) szellemi-művészi teljesítmények egyensúlyában- egyensúlytalanságában? Az elmúlt évtizedek folyamatos nyomás alatt tartották a középrétegeket. Lengyel László (és mások) már két évvel ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy azt, ami mégis megőrizte magát, a zuhanás fenyegeti. Mára ez bekövetkezett. Nincs már Magyarországon hagyományos értelemben vett középosztály. A tanítók anyagi helyzete olyan, hogy nem tartoznak ide; a fiatal pályakezdő értelmiség helyzete olyan, hogy nem tartoznak ide; növekszik a munkanélküliség az értelmiségi szakmákban; a „polgári otthon”-ban — könyvek között — egyre több nyugdíjas él; az utódok számára az otthonbiztosítás, a lakásvásárlás megoldhatatlan; nő a fizetésképtelenség, a színházjegy, a koncertjegy elérhetetlenül drága; a könyvvásárlás is elmarad; a nemzedékeken át könyvekkel, szótárakkal, színházi lapokkal „kipámázott” polgári otthon utolsó színhelyei is eltűnőben. Nem kell különösebb fantázia annak a felismeréséhez, hogy ilyen körülmények között a középrétegek jó néhány korosztálya számára a vállalkozói út, mint a magyar polgárosodás sztrádája, csak kivételes út lehet; nemigen járható a humánértelmiség számára sem, amely pedig minden korábbi polgárosodási folyamatban főbázisa volt a kultúra inspirálásának, befogadásának. Ám mégis: a magyar polgárosodás főútja városon-falun a vállalkozói út lesz. Nemrégiben az Egyesült Államokban és Kanadában beszélgettem erről magyar barátaimmal. Ilyeneket mondtak: becsületet kell teremteni a tőkének, a befektetésnek-megtérülésnek, a vállalkozói mentalitásnak; tudomásul kell venni, hogy ennek a sikere az egész társadalom számára siker; tudomásul kell venni, hogy egy ilyen sikersorozatban a tőke diktál; ezzel együtt jár, hogy a középkelet-európai fogalmakkal meghatározott 42
