Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 2. Kultúra és modernizáció, avagy arcvonások sötétben
4. a politikai hatalom által mozgatott, személyes érvényesüléseket szolgáló szerveződéseket, amelyek a szuverén magatartást jelképező csoportosulásokat (elsősorban az írószövetséget) próbálták erózió alá venni, fölváltják a személyes, anyagi érdek által mozgatott, politikai érvényesüléseket is szolgáló szerveződések, amelyek a szuverén magatartásokat védő írócsoportosulásokat (elsősorban az írószövetséget) próbálják gyengíteni. Eltűnik egy remény, megjelenik egy fenyegetettség. A remény az volt, hogy a kultúra a modernizációs folyamat integráns része lehet; miközben az alkotó én fölszabadul minden elnyomás és személyiségroncsoló gyámkodás alól, műveivel elfoglalhatja helyét egy olyan általános megújulásban, amely nem következhet be egy Európától és a világfejlődéstől több évtizeddel lemaradt országban másképp, mint a tudás, a hozzáértés, a (kultúrával áthevített) új mentalitások nélkül. A remény (továbbá) az volt, hogy kidolgozásra kerül a koncepció, amely egyaránt biztosítja a piacgazdaság követelményei szerinti új magánérdekek diktálta szerveződések és a szubvencionált, a kultúrát képviselő állami intézmények működését. Az is a remények között szerepelt, hogy a kultúra nem egy jól-rosszul- sehogysem működő minisztérium ügye, hanem az egész kormányzati politikáé. Februárunk jeges tavaszodásában ilyen körülmények között tör ránk a kultúri- par fenyegetése. Ennek az áradatnak az általános jellemzőit persze jól ismertük: az előállított alantas termék, amely nem egyéb üzletnél, a szellem nevét bitorolja; a féktelen konkurencia mint a választási lehetőség látszata jelentkezik, holott mindössze a beruházott tőke diadala; miközben reprezentálódik az általános és különös hamis azonossága, minden beágyazódik a mechanikus reprodukció sémájába; a kultúripar termékei összeolvadnak saját reklámjaikkal és megkülönböztethetetlenek lesznek egymástól stb. Tudom jól: a piaci körülmények érvényesülése a kultúrában is elkerülhetetlen. Ám már működtetni kellene azokat a technikákat, amelyek biztosítják hatékonyság és érték egyensúlyát. (Eszembe jut, hogy az írószövetség még 1990 májusában a Művelődési Minisztérium elé terjesztette a könyvkiadásról és könyvkereskedelemről szóló koncepcióját és megvalósítási tervét.) Megpróbálom egy — másik vonalon — gyakorlati modellhelyzettel illusztrálni, hogy mit értek a kultúra integrációjának koncepcióján, illetve egy ilyen koncepció hiányán. Közismert a Pallas Kiadó esete és nagy múltú, értékes irodalmi-színhá- zi-film lapjainak sorsa. Vajon történt-e kísérlet egy (kikerülhetetlen) önfelszámolás körülményei között érték és piaci hatás egyensúlyának megteremtésére? Mi játszódott le, és minek kellett volna lejátszódnia? Az első (a megtörtént) változatban: a) a folyamat spontán és önfeladó, amit a piac elvisz, azt elviszi, amit nem, az megmarad; b) a technika teljességében kiszolgáltatott a fogyasztói mentalitásnak, értékfelszámoló, a kultúripar mozgásának alávetett; c) a kísérőjelenségek: az értéket jelentő infrastruktúra (dokumentációs osztályok, gazdag-ritkaságokkal is rendelkező könyvtár stb.) elherdálása. Összességében: kompetenciahiány, amely (a pártpolitikai manipulációt sem nélkülözve) teret ad egy „rejtett” autoritás jelenlétének is. A másik (a kulturális koncepciót feltételező) változatban: a) a folyamat konstruktív és értékmentő; amit fontosnak tart a társadalom modernizációját szolgáló kulturális integráció érdekében, azt a legsokoldalúbb eszközökkel védi. Nem megszüntet, felszámol, kiradíroz, hanem maga keres az érték fenntartásához pénzalapokat (bankokkal tárgyal, külföldi és belföldi magántőkét próbál szerezni, 41
