Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 2. Kultúra és modernizáció, avagy arcvonások sötétben

függőhíd a remény és a reménytelenség között; kapcsolat tanácstalanság és ajánlatkeresés, belenyugvás és nyugtalanítás között. Igyekezet egy problémába való behatolásba, és ösztönzés egy ilyen aktus korlátoknélküliségére. Pilinszky azt mondja, hogy szemlélődéssel vagy kontemplációval be lehet hatolni például egy fába. („Észrevettem, hogy pl. iksszer leírják, hogy fa, de ha előtte nem hatoltak be abba a fába, amiről leírták azt, hogy fa, akkor az meghal a papíron; ha behatoltak, akkor nagy ereje van.”) Egy problémába való behatolás magánya, mint folyamatosság, csak mutáció. És a válságos időkben mutációk sokasága nélkül nincs remény úgy alámerülni a sötétségbe, hogy közben ne eresszük el a világosság kezét.

2.

Elemi vágyunk a jövő elé vágni. Egyetlen lehetőséget látok erre. Már most, a jelenben megkeresendőek azok a mentalitásjegyek, amelyek alapján egyszer majd (valakik) elmondják, hogy kik is voltunk, és milyen problémák foglalkoztattak bennünket. Huizinga a „középkor alkonyának” vizsgálatához a kor embereinek érzelemvilágát tükröző krónikákra, naplókra is hagyatkozott munkájában; kereste a közhelyeket, apróságokat, konvencionális díszítőelemeket, amelyek rendszerint kihullanak a tudomány rostáján. Nos, az, aki előtte fél évezreddel elvégezte volna az akkori jelenidőben ugyanezt, mennyivel többet tudhatott volna meg a jövő emberénél a maga kora értelmi-érzelmi-pszichikai mechanizmusairól.

Elképzelem, hogy évtizedek-évszázadok múltán valaki előveszi a mi mai mentalitásváltozataink elemzéséhez azokat a krónikákat, apróságokat, díszítőelemeket, feljegyzéseket, amelyekben az fejeződik ki, ami elsősorban ránk tartozna: mi magunk. Nézzük a tél vége eseményeinek három variációját ugyanarra a témára: a) az önelvesztések nyomán támadt űrt szembenézéssel csökkentő magatartás; b) az önelvesztések nyomán támadt űrt a rájátszással továbbmélyítő magatartás; c) az önelvesztések nyomán támadt űrt, mint közös, megmásíthatatlan korszakadékot összegző magatartás.

Horgas Béla írja: »Nő a kedélytelenség. Régi és új játszótársak egymást nem találják, nem is keresik, s ha igen: az klikk, cinkosság, korrupció. Az értelmiségi elit legjobbjai meg sodródnak a rezignáció hullámain százfelé . . . Kérdezni mégis érdemes ... Az érthető depresszió, a magyarázható kiábrándultság, a soha nem oktalan szomorúság közepén is szembefordulhat az ember és azt mondhatja: ,Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.’»

Hernádi Gyula nyilatkozatából: „Szomorúságról szó sincs . . . tudja, min töröm mostanában a fejem? Az Astoria bárját akarom kibérelni, hogy egy nagyszabású live show-t rendezzek ott Nagy Katalin cárnő életéről. Óriási kurva volt a hölgy, imádta a szexet, korának hadvezérei, hercegei mind hozzá jártak. Csakhogy rettenetesen félt a szifilisztől, ezért pompás módszert talált ki. Egy-egy újabb jelölt fél éven át valamelyik udvarhölggyel hált, s ha ez idő alatt a nő nem kapott nemi bajt, partnere a cárnő ágyába is bebújhatott. Azt akarom bemutatni a színpadon, hogy az udvarhölgyek „élőben” próbálgatják az urakat, Nagy Katalin pedig hátulról figyeli őket. Ezer forint lenne egy belépő, a százfős nézőtér esténként százezer forint bevételt hozna. Tudja, milyen fantasztikus siker lenne?”

Csevegés közben Domokos Mátyással és Réz Pállal: „Akárhogy is, a lényeg, hogy a korszak maga alá temetett mindenkit.” (D. M.) „Igen, szinte minden39