Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Szikra János: Az Éden emléke (Metszetek; Fejem lehajtom; Fonák öröklét; Eretnek sóhaj; Szantorini; Kék, fehér; Náxosz; Az a Nap, az a Csillag; Aranyág; Ujjlenyomat; Itt maradok, mert hazajöttem; Pőrén és bőgve; Sirató; Szigony; Nem nézek vissza; Tangó) versciklus

Sirató

Nem mozdul semmi.

Magam is mozdulatlanul ülök, csupán a leánder illata leng körül láthatatlanul,

s a kikötő felöl egy hajókürt végtelen állati panaszát sodorja fülembe a szél.

Akkora Hold süt a Kikládok szigetfüzére alatt, belevakulnak az egymásért virrasztó csokoládészín szerelmesek.

Siratom megismételhetetlen, egynyári boldogságomat, búcsúzó testem árnyát a viz alatt, újradobbanó szívem sirályvijjogását s az éjszakák denevér-szárny csapásait, a szerelem mágneses holdudvarát siratom s a szemem zárványába börtönzött napozó nőket, napfehér köveket, kő alatt a hüsölö gyíkot, a sziklákról letépett halott szivacsokat, a száradó polip-hullákat,

melyeket ócska fölmosórongyként lenget a parton a szél,

a szökdelő pincérlány szemében

a náxoszi Nap utolsó sugarát,

siratok minden ízt,

amelyet nem ízlelhettem,

minden életet,

amelyet más élt meg helyettem,

siratom azt,

ami ezután következik,

mert ami jön,

már nem én leszek.

Szigony

Ha ez a csillag fölöttem szigony lehetne, átdöfte volna már tízezer éve a szívem.

28