Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
Elhiheti a fiatalúr: én a magam „purgatóriumát” már megjártam. A tűznyelvek, mik egyszer körülnyalogattak, emberi méltóságomban aláztak meg . . . Azt már csak hozzágondolta: „Az ember hiúsága megéghet-sebesedhet; de lelke mélyén változatlanul az marad, aki volt: Kukumedoniás, kit a vakbuzgó özvegy hasztalan térítget.” — Végül is a kálviposvÁk tanítása győzött bennem — folytatta hangosan, mintha a maga tréfás elnevezésével nem adná ki magát nyíltan. — Náluk nincsenek aranyos maskararuhák, böjtök; minden abból áll, hogy az ének szárnyán kinek-kinek szabadon hagyják a lelkét, s amint cselekszik, szerezhet magának poklot vagy Elíziumot. Figyelte az ifjút: mint egy nebuló, oly szelíden kanalazza a bablevest. . . Igaz, sokszor a rejtélyeskedő ábrázat s a csukott száj — ha szól is, a mélyből feldobott szavakat, akárha hasbeszélő volna, nem lehet érteni —, az ilyen a legveszélyesebb. A neve hangzásából ítélve sem érdemli ki a bizalmat („s én mennyit szószátyárkodtam előtte, te jó ég, anélkül, hogy faggatott volna!”); mintha németül értene a legjobban, de úgy nem akar beszélni. — A vázlatokat, melyeket ezüstvesszővel készített rólam az úr, megmutatná végre?! A ház ura rajtaütésnek szánta a mondatot, s közben előre azon bosszankodott, hogy saját magával szembesülve szégyenkezni fog majd az árnyékává szegődött hátsó gondolat miatt. „Ha el tudnék szakadni szokásaimtól, a csalódásoktól, mindattól, ami múltamat terheli!” — Elhajítottam őket. Még az este — jött a szűk szavú felelet. „Úgy?!” A kérdező ezúttal csak magában szisszent fel. Este, amikor rányitott s mécsfénynél érte tetten a sebesen jegyezgető alakot, gúnyos kiáltássá növelte a szót az indulat: — Úúgy! Az ifjú sietve gyűrte zsebébe a papírost. A tettenérés nyilvánvalónak látszott, s mégis ő volt a házigazdánál sértettebb, pulykaveres. Egy elhamarkodott lépés, s a posztópapucsba bújtatott, nehézkes láb megbotlott a vasalt ládában. A vendég zihálva, indulatosan rohant ki a házból; őbenne viszont az üldözési ösztön, lám, egyből lelohadt. Egy hosszúnak tetsző óra múltán megindult, maga is sántikálva, a sötétséget fürkészve, a kerten át. A havas eső elállt, az ég kitisztult, de még nem érte be az éjszakát a fagy. A sapkás ifjú, hátat fordítva neki, bicegve távolodott; úgy tűnt, mind mélyebben süpped az ázott avarba. Bessenyei ezeket jegyezte le, miután megvirradt: „Amíg az emlékeknél fontosabbat mond egy szál remény, nincs minden elveszve. Bár egyikünk sem aludt; kimerítő éjszaka volt. Én: — Szablya vagy golyó? (Ezt már a „fegyverszünet” után, későn, látva, hogy szenved is, nem csak sántít. Arcán a heg, gondoltam, ráadás nyoma csak.) Ő: úgy néz rám, mint aki zsarnokot készül gyilkolni. Nem felel. Én: — Nálunk a becsület betegség. Párbajban lekaszabolják egymást, úgy gyógyítják. Ő (megjegyzésemet szóra sem méltatva, kihívóan): — Van, aki nem tudja elfogadni s elviselni, hogyha egy embertársát számára ismeretlen dolgok késztetik töprengésre. (Akkor még jogosnak éreztem gyanakvásomat; nem sejthettem, hogy a lengyelt éppen nálam készteti valami lázító hangú verssorok írására.) Ő (leereszkedően): — Hallott már valamit az úr a lengyel légiókról? Én: — Hogyne. Napóleon eskette fel s vezette harcba őket. Ő (kiabálva): — Harcba?! Mészárszékre! ... A légiók maradványa — bajtársaimnak egy tizede sem él már — olasz zsoldban eszi keserű kenyerét. Közülük szöktem meg. Én: — S most bujdosik. Veszélyes hazamenni, a poroszok vagy oroszok által bekebelezett országrészre? Ő: — Már jártam otthon. De Varsóban sem volt maradásom. Én (együttérzéssel): — Értem. Lesújtó helyzet. Napóleon lemondott a felszabadító háborúról. Ő: — Békét kötött a koronás zsarnokkal! Varsóban szitkot szórnak a francia árulásra! Én: — Csodálom a lengyelek meg nem alkuvását. Nálunk a felvilágosult ellenzék azzal mentegeti Napóleont, hogy mégiscsak ő vezette be a polgári törvénykönyvet. 18
