Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

Ö: — Hogy utána császárrá kiáltassa ki s a pápával koronáztassa meg magát. Most már Itáliának is ő lett a királya.

Én: — Úgy látom, ezek után ön és honfitársai, akik korábban hűséget fogadtak a nagy hadvezérnek, aligha kínálnák föl neki a lengyel koronát.

Ő (egyszerre letértnek látszik): — Nincs kiút! Éppúgy gyűlölöm a kétszínű hódítót, mint mágnásaink, akik kezdettől fogva féltek tőle, s a varsói kaszinóban most a porosz tisztekkel koccintgatnak. Ne higgye, hogy bennünket elkerült a megalkuvás pestise. A fiatalok nagy része botrányos ivászatokat rendez. Sötétedés után, lengyelek és jövevények vegyesen, részeg bandákba verődve felkoncolják a védtelen járókelőket, nemegyszer porosz indulókat fütyörészve, s még a céhtáblákat is leszaggatják. Ezzel is segítve a megszálló hatalmat, amely német feliratokkal terjeszkedik. A hivatalokban és iskolákban kötelezővé tették a német nyelvet. A magyarok ezt már átélték egyszer József császár alatt, tudom.

Ennyi kilátástalan hír dacára az egysorsúak rokonszenvénél valami több — hihetetlenebb — mozdult meg bennem. Kezem szorításában ott érezte a közös reményt.

Nem a szánalom adta markába fölös aranyaimat Sztanislawnak, akit — azt már nem sikerült megtudnom, milyen talentummal — festeni serkentett a kényszerűség. A festmény végül is nem készült el.

Hajnalban — pár köszönősort hagyva hátra — meglehetősen feldúltan folytatta titokzatos útját.

A föld akkor már friss hó alatt lakott.”

Hess, madár!

A háziasszony éppen azzal szórakoztatta a literátor urakat, hogy a faluban heves, háborgó időt jövendölnek, mivelhogy a nap ma reggel veres felhőkkel jött fel az égre. Eközben élénken kopogtattak az ajtón, s jóformán még el sem hangzott a beinvitáló szabad, midőn fekete házikendőbe bugyolált, csontos, nagy orrú vénasszony nyitott be a lakószobába, magával hozván a tornácról a téli verőfényt és a jégcsapsodorító hideget. De talán nem egyedül emiatt áradt annyi katonásság, éberség egész lényéből, amint megoldotta magán a nagy hárászkendőt, és mint akinek bokázhatnékja van, úgy rázta le lábáról a havat.

A háziasszony értő pillantást váltott titkon az érkezővel, majd kissé zavartan tessékelte be a tisztaszobába a két férfivendéget:

— Jöjjenek, és faljanak az urak! Fogyasszák jó étvággyal, amit csak látnak maguk előtt az asztalon. Ebédidő érkeztéig megteszi fölöstök gyanánt, amúgy szegényesen. O most úgysem eszik — intett fejével a beteg kamarácskája felé. — Reggeltől sanyarú böjtre fogtam: rizskásáról hígan leszűrt kevéske levest adtam elejébe. De ahhoz sem nyúlt.

Megvárta, amíg az asztalhoz ülők kolbászt, kövér juhsajtot, szalonnát vettek ki tányérukra, s a megpucolt vöröshagymát elkezdték vágni karikára.

— A vajákos asszonnyal volna egy kevés megtanácskoznivalóm — mondta szemérmesen a jó étvággyal falatozni kezdő férfiaknak, miután két nagy karéj kenyeret még maga szelt nekik.

A rendezetlenebb külsejű, szikár alak elgondolkodva nézett a fiatal nő után. Korán kopaszodni kezdő, papos külsejű társa, mihelyt becsukódott az ajtó, megjegyezte:

— Meg fog gyógyulni, ha egyszer a közügy szolgálatára méltónak szemelte ki őt az Úr.

Amint tömte magát, pirospozsgás képén még feszesebbnek látszott a bőr.

— Melyik Úr? — kérdezte gúnyosan a másik férfi. — Gyurka, ahogy én tudom, sokat tépelődött magában, hogy mit kezdjen a Fenn való mindenhatóságának dogmájával. Egyszóval kételkedett. Különben nem írta volna le, hogy csak a természet szabhat törvényt.

— Másutt az Isten szót is használja — emelte föl tiltakozva kezét a köpcös emberke.

19