Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

enyimet is, ez pedig az én sebeimet csak módinak, az Nagyvilághoz úgynevezett illő módinak tartja, mint a púdert, figarót, anglus rockot s egyéb efféléket. De várj rá, nagyvilág, bizony megvettetésemért revolutiót csinálok, minden pár ember közt revoluti- ót, minden pár embertől katonát kívánok. Én, aki a mesés világba a mennykövet Jupiter kezéből is kivertem, a Bronites faragta tüzes mennykövet egy nádszálnyíllal: én, aki a XIII. századig a világfélte hérosok markából is leejtettem a haláltól kövén köszörült kardot; én, aki Schwarz Benedektől fogva egy kis pisztollyal tüzelek győzedelmesen akárkire is: én — és most lennék semmi? Ágyút veszek, haubitzot, mozsarat, kartácsot, serpentinelt, szerelembombival hányatom le az ellentállókat, ágyúikat demontírozta- tom ...” — Ma valami nem hagyta, hogy kedvére kacagjon Csokonai Ámorán. Érezte, hogy hiába is erőltetné. — Ez a félelmetes talentumú ifjú a rézmetsző deákok szállásán fekszik Debrecenben, nagy betegen. — Magán érezte az Anna nyugtalan tekintetét. — Nemrég üzent volt nekem, hogy mihelyt elgyengült inai engedik, meglátogat; vágyik a szabad, mesterkéletlen falusi gyönyörködésre és nyugalomra. Lám, valamiben ő is irigykedik rám!

Egyszeriben lehangolódva nézett ki a komor árnyékú faóriások felé. Az egyik törzsön (hallotta, vagy csak képzelődött?) egyenletes ritmusban fakopács dolgozott.

— Ki fejti meg e roppant világ értelmes rugóit? A mi kis szeszélyes rezdüléseinket a nagy mozgáson belül?! — fordult meg kis idő múlva, beszélgetőpartnerét keresve. — Barátai szerint Csokonai, ily szomorú állapotában, nemhogy ide, de még Váradig is aligha jut el, hogy kinyomtatva látott ódáitól felmelegedjék.

— A kegyelmed életét is kikezdte, s rágja valami — lépett el Anna a sercegő sült mellől. — Vagy csak egy-egy múló rosszhangulat?!

A férfi kiérezte a szavak mögött rejtőzködő, személyüket érintő kérdést, s inkább nem felelt.

— Én féltem kegyelmedet — folytatta Anna.

— Nem vitathatjuk el az idő jogát, hogy megrövidítse napjainkat. — A férfinak sikerült könnyedséget erőltetnie magára. — Csokonai, ha jól tudom, több mint huszonöt évvel fiatalabb nálam.

— A szenvedéseket kell megrövidíteni. . . s azáltal a kevés számú napok is hosszabbak- nak tűnnek — makacskodott Anna, és gondolatban így fejezte be: „Én ezt Bessenyei Györgytől tanultam. Tőled!”

Csendben oldotta meg derekán a kötényt, s hozzálátott teríteni. Hangjának csengését letompítva, hűvösen, szenvtelenül mondta végül a közben ide-oda totyogó férfinak:

— Én kitartok maga mellett. Nálam jobb ápolót úgysem talál.

Oly sebesen iramodott meg, hogy szoknyája széle megemelkedett.

— Hová mész? — szólt utána a férfi, inkább riadtan, semmint a meglepetéstől boldogan.

— Ma az ezüst nagykanállal merem ki a fácánlevest.

A többire már csak a férfi érzékszervei emlékeztek. Karjaiban tartva Annát, még látta szeme alatt a sötét karikát; nyakán érezte a gallérja alól kikandikáló hideg orrocskát.

— Lehet, hogy bolondságot beszélek — kezdte Anna —, de az asszonyok, akit csak meghallgattam, mind úgy mondták, hogy az ilyesmiben nincs sok öröm . . . mert hamar elmúlik, elszáll, akár a rózsaillat. Vagy mint az őszibaracké, amelyiknek az előbb még csordult ki a leve.

„Meg kellett érintenem, és most vége! — tépelődött magában a férfi. — Nem szabad feloldani ezt a feszültséget. Hideg, pisze orráról, érdekes, az a nyúlfióka jutott az eszembe hirtelen, amelyik a káposztásban barátságosan ugrálva tartott felém; szépnek láttam, mint gyermekkoromban, s unalmamban mégis megcéloztam. Nem akartam meghúzni a ravaszt, de — mintha csak az ösztön hipnózisa vett volna erőt kíváncsiságomon — a következő pillanatban a nyulacska, a kerti ágyásokon bukfencet vetve, elém penderült. Csizmám orra párás lett utolsó leheletétől.”

Megpróbált lazítani a női karok ölelésén. Féken tartotta kutakodó, ragadozó ujjait.

15