Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
— Bevallom — szólalt meg ártatlanul Anna, először tegezve vissza hangosan a férfit —, hogy féltékeny vagyok a gondolataidra. — S a nőkre, akik valamikor a lábam elé omlottak? Anna tagadólag rázta fejét: — Engem a testi életed nem aggasztott soha — mondta átszellemültem „Engem igen” — hajtotta le fejét némán a férfi. — Nem kívánok úgy a tiéd lenni — folytatta Anna —, ahogyan egy könyvet hevesen fellapozol, hogy aztán félrehajítsd. Esetleg egy másik kedvéért. A férfi most segélykérőén nézett rá: — S ha megingok és magammal rántalak? . . . Álmomban, zuhanva, egyedül már bejártam a bűntudat mélységeit. — Engem se csak a rokoni érzés köt ide — suttogta a nő, de társa ezúttal csupán önmagára figyelt. — Nyöszörögve, szűkölve, mint az állatok! — Nyersen, türelmetlenül szakadt fel a férfiból, mintha minden szavával önmagát akarná ostorozni. — Vad ösztönnel sóvárogni egy érintetlen lány után! . . . — Mennyit szenvedhetsz! — zokogott föl Anna, és kinyújtotta kezét, hogy mcgcirógassa a férfi halántékát. Utolsó pillanatban kapta el a verejtéktől gyöngyöző testet — „elalélt, vagy csak elaludt, mint egy védelmet esdő gyermek”, pillantott föl a férfi kétségbeesetten a falon függő árnyképekre, a rézbe metszett családi portrékra —, és kitántorgott Annával a fagyos ragyogásba. Festő és modellje A vándor piktor a szomszédos nemesi portáról hurcolkodott át Kovácsi puszta urához, akinek bihari birtokai 1856 magyar hold szántóra meg erdőségre rúgtak. Festéktől masza- tos, elnyűtt köpenyéből áporodott szag áradt; ifjú ember létére sanyarú képpel pillantga- tott a nála két és félszer idősebb modellre. Szőke, szőrtelen arcának jellegtelenségéből kiütközött a bal füle mögül az álla felé leszaladó, durva sebforradás. Ha az állványa előtt hallgatagon le-fel sántikáló festő jól tudott volna magyarul, ilyesmiket jegyezhetett volna meg magának azon a két napon: — Nálunk az értelem még botladozik! . . Amíg a világító lámpást magasabbra nem emeli valaki Európának ezen eldugottabb sarkában is. A haza egy újonnan felkent jogtudora, a vármegye nemeseinek karraktervonásait kutatva, némi sajnálattal állapítja meg, miszerint a magyar urak eredeti szilaj ságukat annyira levetkezték, hogy abból ma már legkisebb se bélyegzi őket. Bár a kor szelleme szerint — fejtegeti tovább — ma már sem a buzogány súlya, sem a kard éle egy nemzetet fenntartani nem képes, kár mégis, hogy ama nyugat- és keletrendítő hajdani vitézi tűz, mely eleink ereiben buzgóit, az unokákban meghűlve lenni látszik. A lúdtollat, melyet a festő adott a kezébe, elejtve, lakonikusan tette hozzá: — Annyi évig a bécsi politika békítő, puha karjaiban nyugodván, ez természetes is. Ha jól tudom, Montesquieu mondotta, hogy a békesség ideje alatt a nemzet elfelejti hadi virtusait. . . Mindazonáltal — gúnyolódott később — ősi törvényeihez, szokásaihoz makacsul ragaszkodó fajta a mi nemességünk. A megyegyűlésről hazakocsikázva, lemossa vagy letörli kezéről, orcájáról a port, s nekifog enni, inni, dalolni. Ilyenkor vendégszeretővé válik, gondolom, volt alkalma tapasztalni — csiklandozta meg a gúny hegyével az idegenből jött festőt. — Otthonában henyélve tán még az is eszébe jut neki, hogy ősi jussához tartozik az anyai nyelv is. A mágnásnak már aligha; ő a császári trónushoz közelebb ülve, jobban odahajol... Én itt Biharban csak azt látom, hogy az édes bortól boldogan csípnek 16
