Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
Anna — Amikor kegyelmed meglátta kezemben a levelet, úgy elsápadt, mint akinek vége! A gazdaasszony tüzesen mozgott; nem látszott meg arcán az a kis ráadás, amit az izgalom hevített rajta. Zománcos tálban tejszínhabot vert, a pulykát, hogy szép pirosra süljön, mindegyre olajjal locsolta, közben a tüzet is éleszteni kellett. „Az ilyenre mondják, hogy tűzről pattant”, gondolta a férfi, s válasz helyett nevetett magában, mint aki érzi, hogy megnyerte a csatát. — Futott kifelé, mindegy, hogy merre, csak el innen a háztól. Képes lett volna megint napokig kerülni engem, miként a szüret után . . . Az meg sem fordult a fejében, hogy a másiknak legalább olyan nehéz? Hogy nekem is lehetnek érzéseim? „Mellette írtam és olvastam. A kertben, ásás közben is folyton azt figyeltem, amint mezítláb lépeget a porban. Hajnalban, hogyha mosakodás közben meglestem (rajta volt persze a vállpántos ing), a füles dézsából rám fröccsentette a kútvizet. Nem csak szorongást hozó pillanatok voltak: a szív görcsbe rándulásai. Szénagyűjtéskor együtt indultunk meg a részegítő levegőben a trágyásszekér után. Hát amikor koplalásra fogott, mert a kocsmázástól a gyomrom rosszalkodott, s szemenként adta számba a szamócát a háncskosárból?” Mindez átfutott a férfi agyán, s valami meghatározhatatlan érzéssel olvadt össze az emlékezésben, amiről azt szokták mondani: égi figyelmeztetés. Mikor is vette észre az Anna örömöket elharapó, keskeny, akaratos száján és magas, büszke homlokán, hogy másra is vágyik, mint imádságra? Megérezte-e egyáltalán az egyhangú napok során a biztatást: hogy ez a kezdete valaminek? Ahogy a rügybomlást várja az ember. Most, vagy nemsokára! Játékos feleletében nem árulta el gyengeségét. — Már éppen azon törtem a fejem — mosolygott Annára —, hogy egy ambróziával, mézzel, ürömmel, nektárral összefabrikált golyóbist teszek a pisztolyomba, amint azt az egyik újabb keletű komédiában olvastam. Várj csak, mindjárt megmutatom. — A dolgozó- szobából visszaszólt. — Meg is van; félretettem. — Össze ne zsírozódjék — aggodalmaskodott Anna, de ő kezében az irománnyal, a gazdaasszony útját elállva, már bele is fogott az olvasásba: — „A mai nagyvilágban nem módi már az apró szerelmeknél a nyíl s a nyilazás. Egy könnyű pisztollyal járunk már ma: ebbe’ az elpisztolyosodott világba’ a nyilat fel se vennék” . . . Ezt Ámor szájába adja Csokonai — fűzte hozzá magyarázatként. — Tudod, az a bolondos ifjú poéta! Anna bólintott: — Aki kegyelmedet első magyar literátorunknak tartja. Bessenyei. . . (ezt szóról szóra megjegyeztem) a mi horizontunk elsetétedését úgy nézi, mint a földünknek golyóbisa alá fordult (lám, még egy golyóbis!), de teremteni meg nem szűnő nap. — Nem tagadhatod le, hogy szépen fogalmaz. — S ama hízelgő levél óta kegyelmed, látom, minden sorát elolvassa! — Másoknak is ugyanezt írta rólam, még hogyha eldobta is a sulykot. Fel-alá kezdett járni, hogy zavarát leplezze. — Eleinte, bevallom, egyik-másik költeményét kétkedéssel fogadtam. „Örömünket áldott béke tetézi”, lelkendezett már az új császár, Ferenc idejében. Gazdag a polgár s a nép — olvastam ki a versből —, tanít a bölcs, danol a poéta, és él az igazság! . . . Mintha mindegy volna, hogy milyen béke van. Na, gondoltam, ebből se lesz próféta . . . De meglehet, csak az irigység beszélt belőlem — vette kézbe az egybefűzött árkusokat. — Sok bölcsesség és báj az aranytartaléka annak, aki ily könnyed humorral öltögeti nyelvét a világra: — „Ki philosophus most, ki politicus, ki jakobinus, ki naturalista, ki modista — olvasta fennhangon —, amaz a maga képzelődéseivel el akarja magával hitetni, hogy ő olyan machina, melynek rugóját a szerelem nem billentheti, amaz semmi főhatalmat magán esmerni nem akar, emez minden isteni illetést tagad, s az 14
